Eddie – eredetileg Eddie Carbone, de itt csak Eddie – dokkmunkás, de ez nem is annyira fontos. Elvei vannak – ez már annál inkább – becsülete van, ígéretei vannak, korrekt, pontos és tisztességes ember, de igazából teljesen szürke, ha elmegyünk mellette, fel se tűnik: ugyanolyan, mint a következő. A feleségét szereti, otthon szokások vannak, jó pajtás, jó cimbora, segítőkész és érez valami furcsa vonzalmat fogadott lánya iránt, ami több is mint ragaszkodás, de bizonyos értelemben kevesebb is annál. Természetesen mindez a felelősség és a törődés köntösébe van bújtatva, hiszen talán ő maga se lenne képes beismerni magának. Aztán egy nap beállítanak a tengerentúlról – a történet szerint Amerikában járunk – feleségének olasz illegális bevándorló rokonai, és ebből adódóan az élet kibillen a megszokott kerékvágásból, hogy egy szúrásban végződjön. Az egyik bevándorló ugyanis kést állít Eddie-be, amiért az beköpte őt a rendőrségen, ezzel gyakorlatilag halálra ítélve a családját, akiknek ő a mindennapi betevőjét kereste meg az Egyesült Álmok országában.

Mácsai Pál rendezésében Arthur Miller darabjából kihullott minden, amire ezen az estén nem volt szükség, nem csak mondatok, vagy szereplőkről elhangzó információk, de komplett jelenetek is a szövegkönyv kihagyott részeivé váltak – egyedül Marcóék letartóztatásától érződik hirtelennek ez a húzás és szűknek az egy óra harminc perces hossz, ugyanis a gyors tempó miatt ad hocnak tűnik a lezárás. Sőt igazából a megmaradt információk se fontosak, nem számít, hogy Amerika, hogy Olaszország, számít viszont, hogy farmer, hogy kis műanyag szintetizátor (és nem gramofon), hogy nem két ügynök, hanem megszámlálhatatlan mennyiségben sorjázó rendőrök bukkannak elő a minden falat beborító nyomasztó függönyrengeteg mögül, hogy elvigyék a besúgottakat, hogy ugyanazok a rendőrök, akik az imént még jó szomszédságban, zsúfolva ültek ugyanolyan bordó kanapén, mint Eddie-ék, vagy akik az imént még bowlingozni hívták kollégájukat (találó és játékos megoldása a besúgás ábrázolásának). Ugye nem nehéz ráismerni a korra?

A hangulatosan kifejező látványvilág Izsák Lili munkáját dicséri. Furcsa szó rá a hangulatos, hiszen az egész közegnek van egy olyan kiüresedett, poros szaga, hogy abban igazából felüdülés, amikor a felvillanó karácsonyfaégőket kísérő karácsonyi zene egy kicsit meleg, családias érzést teremt (ez is furcsa: melegnek és családiasnak hat a konzervzene, a függönyökbe épített égősor, amit soha nem szed le senki, mert karácsonykor csak újra fel kell tenni, év közben meg lehet vele világítani). Mácsai rendezésének ez az egyik legerősebb ötlete, miközben ebben a kifejezetten céltudatos, átgondolt és találó közegben játszatja a Pillantás a hídrólt, amelynek minden pillanatán látszódik az alapos elemzés (dramaturg: Gáspár Ildikó) és a szándék, hogy minden jelenet, minden mondat itt és ebben a közegben szülessen meg.

Ahogy életre kelnek a figurák, úgy makroszinten ez meg is valósul. Für Anikó a sorsába beletörődött, érdektelen, nőiségét elvesztett és az utolsó pillanatban segélykiáltó anyája és Törőcsik Franciska ön- és éntudatot abszolút mellőző, önfejű és akaratos Catherine-je működő családi idillt teremtenek. Polgár Csaba Rodolphója érzi, hogy nem érez semmit, ezért mindent megtesz, hogy érezzen. Polgár hiperaktívra és hódítóra formázza karakterét, akiben számítások és már-már elhitt érzelmek vívnak egymással. A testvérét, Marcót alakító Debreczeny Csabával tökéletesen össze nem illő, a másikban partnerre lelt párost alkotnak. A visszahúzódó és csöndes illegális munkást Debreczeny pár gesztussal és szuggesztív tekintettel teszi kivételesen súlyos jelenséggé – összetörtség és kegyetlenség egyszerre sugárzik a lényéből.

Ennek ellenére sem képes az előadás minden momentuma eljutni a nézők közé. Ugyanis bár az alkotók törekedtek arra, hogy ismerős és magyar közegbe adaptálják a történetet (ennek tükrében érthetetlen, hogy az asztalemelős jelenet, miért maradt _csak_ asztalemelős jelenet), de hogy mindez valóban közöttünk létezzen, ahhoz hiányoznak a kis, apró ötletek, a _folyamatos_ (és nem csak jelzésértékű) kommunikáció a színházi térrel, a közönséggel. De közben ott van Epres Attila külső szemlélővé ridegült Alfierije, aki tárgyilagosan írja le nekünk Eddie-t. Azt az Eddie-t, aki Csuja Imre alakításában mindig más és mindig ugyanolyan. Elvei ugyan vannak, de azok önmagára nem vonatkoznak, mindene megvan, de igazából nincs semmije, megszokások alapján ítél és ítélkezik és ragaszkodik ugyan, de érzelmek nélkül. Ezt a kiismerhetetlen egysíkúságot Csuja visszafogottan, mindig az adott célt szem előtt tartva adja át.

Egyvalamije van Eddie-nek: önérzete. Személyisége romokban hever egy panelház elhagyatott szemétledobójában, de ha valamit nem bírnak elviselni a benne munkáló, hátramaradt romok, az az, ha _mindezt észrevétetik vele_. Mert túlélni született – halála nem is valós, szelleme tovább él – és ehhez képest neki minden mindegy, egyedül az önérzete nem, a tartása, ami valós tartás nélkül is tartás. Elszántan tekint a messzi távolba, miközben a szemében tombol az üresség. Hiszen nincs semmije, az _előző rendszerben_ nem tanult és nem kapott semmit, csak azt, hogy ragaszkodjon nem létező értékeihez. Ami veszélyes, hiszen bármikor bármit megtehet, nem tartozik felelősséggel, nem kell senkinek és semminek elszámolnia - s így övé a hatalom, amit bármikor felhasználhat arra, hogy helyreigazítsa megtépázott önérzetét. Fel is használja. Biztosak lehetünk benne: nem csak ő egyedül.