Sőt, itt semmi nem biztos.

Soha nem fogjuk megtudni, mi történt.

Lehet, hogy a zsidók ölték meg Solymosi Esztert. Szerelemvágyból? Féltékenységből? Csak úgy? Lehet.

Lehet, hogy valaki más ölte meg Solymosi Esztert.

Egy biztos: itt senki nem is akarja, hogy kiderüljön, ki ölte meg Solymosi Esztert. A cél: bebizonyítani _róluk_, hogy _állatok_.

A „róluk” névmásnak pedig itt egyetlen jelentése van: „akik nem mi vagyunk”.

És ennek éles kontrasztjaként hangzik fel Scharf Móric és Solymosi Eszter egymásra találásának víziójában, utópiájában a So Happy Together.

1882-ben Solymosi Eszter eltűnik. Mindenki tudja, hogy meghalt. (Honnan?) A zsidókat megvádolják, hogy a keresztény szűzlány nyakának véréből csináltak pászkát, mindközönségesen lemészárolták a lányt. Mundruczó Kornél innen indítja az előadást: a disznóólban a fogva tartott zsidók, a házban az ügyet vizsgáló Péczely úr, ereje teljében. A színpadon maga a porta, egy az egyben: a tökéletes valóságillúzió és a mesterséges színházi technikai elemek (neon, lámpák, vízcső) társítása által élő sterilitással, elidegenített realitással kerülünk szembe, amely a naturális játékstílust és a színházi, konstruált jelleget kiválóan kiegyenlíti. Így lesz a szenvtelenül, részvétlenül valóságos játék bensőséges és lírai.

Ugyanis itt semmiféle érzelemnek nincs helye. Csak zsigeri, ösztönös indulatok vannak – ezért tudnak megelevenedni a szürreális látomások, ezért képes nem egy, hanem sok sztorit kiadni a cselekmény, és Mundruczó – aki alkotóként erőteljes láthatatlansággal jelen van – képes teljesen kívül tartani magát a történeten, mintha neki csak annyi lenne a feladata, hogy _megmutassa_, ami itt történik. Megmutatja kívülről, megmutatja belülről, és ahogy haladunk előre, egyre nyomasztóbban telepszik ránk a rohadás, a bűz, a betegség élménye. Mert itt nem arról van szó, hogy Péczely úr elcsapta a gyomrát vagy hogy nagy a sár, hanem mindez az egészen átívelő alapélmény.

A zsidók arisztokratikusan hallgatnak – mintha szívesen áldoznák föl magukat azért, hogy bizonyíthassák, hozzájuk képest mennyire primitívek a keresztények. A keresztények megaláznak és gyűlölködnek: mindent föláldoznának, hogy bebizonyíthassák, hogy a zsidók gyilkosok. Ez a történet nem itt kezdődött. Ez csupán egyetlen epizód, és a legszörnyűbb, hogy az áldozat valójában senkinek nem fontos. Csak a bizonyítás. Hogy miért _evidens_, hogy a zsidók öltek? Hogy miért vall a gyilkossággal gyanúsított sakter, Scharf József fia, Móric apja ellen? Miért választja a pászka helyett a kenyeret? Miért választja a disznóól helyett az ágyat? Miért okoz élvezetet (effektív szexuális élvezetet) számára az árulás? Vagy ki a folyóból kifogott lány, akiről Solymosi Eszter anyja állítja, hogy nem az ő lánya az? Honnan jön az átható és kibírhatatlan bűz?

A miértekre adott válaszok nem hiányoznak senkinek. Mundruczó pedig óriási felkiáltójeleket rajzol a kérdőjelek mellé. Hol kezdődött ez az egész? Miért nem beszél itt senki? Miért olyan az egész közeg, mintha valami emésztené? Mintha nem evilági lenne? Mintha egy átmenet lenne az al- és a felvilág között... ahol soha nincs természetes fény, ahol soha nincs természetes sötétség. Ahol soha nincs természetes.

Hogy a Staatsschauspiel Hannover színészei – Johanna Bantzer, Carolin Eichhorst, Susana Fernandes Genebra, Florian Hertweck, Janko Kahle, Sebastian Kaufmane, Mezei Kinga, Andreas Schlager, Aljoscha Stadelmann, Martin Vischer – kiváló munkát végeznek, arról az tanúskodik, hogy nem látni színészt a színpadon, csak a figurákat, a játékosokat, a felsőbb akarat végrehajtóit. A rendezőben és egymásban is érezhetően bízó társulat tagjai végtelen alázattal ábrázolják az _egészet_ – kívülről nézve is bizonyos, hogy mindannyian tisztában vannak az előadás egészével, nem csupán saját szerepükkel. Az előadás vizuális színvonala – Ágh Márton grandiózus munkája – Magyarországon ritkán látható teljesítmény, és ezúttal megalapozottan állítható, hogy az alkotóközösség munkája beért: rendező és tervezője pontosan érti egymás összes gondolatát. De összességében is hallatlan egységet mutat az előadás (szövegkönyv: Petrányi Viktória, Zabezsinszkij Éva; dramaturg: Judith Gerstenberg, Petrányi Viktoria; fordító: Kalász Orsolya; zene: Ascher Goldschimdt).

Az az előadás, amely egy pimasz monológgal ér véget, amelyben tudomást szerezhetünk a tiszaeszlári vérvád-per zsidókat felmentő ítéletéről. Bizonyosságot azonban ez továbbra sem ad: ez nem az Igaz történetek című amerikai sorozat egyik megható tévéfilmje. (Ha már film: akkor az egész előadás egy film, hommage à Szegénylegények és Sátántangó). Ad viszont egy új nézőpontot: itt ez a Világegyetem, és mennyire, de mennyire jó, hogy itt, a Földön kialakult az értelmes élet.

Hogy micsoda?