Dora orvosa hosszú-hosszú monológban fejti ki, hogy a belső hangok milyenek, hogy a sok-sok belül kiabáló hang közül nagyon nehéz megtalálni azt az egyet, ami nem _másé_ hanem a _mienk_. Dora évekig gyakorlatilag öntudatlanul élte mindennapjait. Dora ugyanis szellemi fogyatékos, de csak szellemi - teste kívánatos portéka minden férfinek, aki körülötte van, a szemérmet nem ismeri, egyszerű és tiszta ember, csak éppen nem személyiség. Dora ugyanis csak és kizárólag másolni tud, önálló gondolatok megfogalmazására képtelen, de a gyógyszerek hatása alól kiszabadulva egyszer csak egy olyan világban találja magát, ahol mindenki frusztrált. Ő pedig, nem tudván mire lehet használni a testét, bárkinek odaadja magát. A közegnek nem is kell több, de nem megy el a történet az egyszerű "az ártatlan jóság elrontása a gonosz világ által" irányba, és ez az egyik legnagyobb jótétemény, amit Dömötör András rendező ezzel a darabbal tehetett, aki így megfosztva azt az ítélethozatal kényszerétől, csak és kizárólag kérdéseket tesz fel.

Itt ugyanis mindenki, az apától a feleségen át az orvostól a szadistáig neurotikus. Nem aberrált vagy beteg, hanem neurotikus. Nem tudja, mit keres, nem tudja, mit akar, nem tudja, mi kell neki, csak napról napra feszültebb és magányosabb, és ahelyett, hogy bármit kezdene is omladozó, szűk világának nyomasztó mindennapjaival, inkább pótlékok után nyúl. Felelős keresése, munkamánia, álszentkedés, manírok, szadizmus, mindegy - csak azzal ne kelljen foglalkozni, hogy mi van _bent_. Dora ebbe a világba csöppen bele, nem ismeri a játékszabályokat, és újszülöttként felnőtt élet élésére van kényszerítve. Miért? Mert így könnyebb. Neki? Nem, neki talán mindegy is.

Dora anyjának viszont nem, és ez Huzella Júlia játékában tökéletesen testet is ölt: nem tudja elválasztani a szeretetet a gyűlöletétől, az illúzióit megpróbálja valóságként kezelni, és nem észrevenni: gyereke soha nem lesz olyan, mint a többi. Az apával, Ficza Istvánnal alkotott kettősük kerüli a melodramatikus helyzeteket, kapcsolatuk hazugság és csömör, az ok pedig mi más lehetne a lányon kívül. De nem csak ők bizonyulnak egyszerűnek és szemellenzősnek. Rétfalvi Tamás az orvos szerepében a kitörni készülő, de ésszel még éppen hogy kordában tartott kéjvágytól heves és elfojtott, ettől pedig vak és ostoba, Simon Zoltán a szelídségnek álcázott töketlenség rabigája alatt nyög, Kovács Gergely a finom úr szerepében megható utat jár be a szadizmust pótlékból űző vadállattól a valóban érző lélekig és vissza, Kovács Patrícia pedig könnyeden hozza egy kiöregedett kamionsofőr női változatát, annak jelentős deficittel küzdő szociális érzékenységével. Dorát Tóth Eszter nem öntudatlan autistának, hanem öntudatlan gyereknek festi meg, és nem farag áldozatot a rövid idő alatt sokat megélt lányból, ám végig kiszámíthatatlan és üres marad, és ez adja az igazi tragédiát: hogy ezt az űrt senki nem akarja észrevenni, vagy egyszerűen félreérti és tisztaságnak olvassa.

De Dömötör András nem is akar igazságot tenni abban, hogy Dora mennyire beteg vagy nem beteg, szabad-e a társadalomban élnie vagy sem, a kérdés ugyanis nem ez, hanem sokkal inkább az, hogy miért lehet az, hogy senki nem tudja Dorát értelmezni, és miért irányítható mindenki a lágyéka által. Talán azért, mert nem nagyon vagyunk tisztában vele, hogy mi működteti. Mit akarunk ettől az egésztől, miért ez a sok szélsőség, és miért nincs valami értelmes, érzelmes, valódi középút?