Fesztbaum Béla Kosztolányi-estjében láthatjuk, hogy egy gyermek hogyan válik felnőtté, és hogyan marad mégis nagy gyermek és zseniális művész egy személyben. A szöveg meglehetősen vegyes, válogatva Kosztolányi verseiből, novelláiból, útleírásaiból, megtűzdelve a napló részleteivel. Bekukkantunk különböző kalandjaiba, utazásainak élményeibe, és ironikus közbeszólásaiból nemcsak kiderül, hogy Pest mért a kávéházak városa, de kemény társadalomkritikát is ad, ami mintha csak ma szólalna meg, annyira aktuális. De közben látni és érezni a művész vergődését is (nem meri verseit a nyomdába adni!), azt, hogy nem olyan könnyű egy nehéz történelmi helyzetben _csak a szépért_ alkotni, elvonulni a politikától (ha ugyan tényleg elvonult). Összességében tehát egy kellemes Kosztolányi-hangulat teremtődik, még ha időnként az előadás talán kissé el is halványodik, és a néző kizökken a "varázsból".

A szöveg fokozatosan épül. A gyermek naivságától a gunyoros élcelődéseken keresztül jutunk egyre mélyebbre, egészen a Boldog, szomorú dal egyszerre emelkedett és frappáns létösszegzéséig. És persze a tetőponton kihagyhatatlanul ott van Esti Kornél éneke, ami fergeteges szentenciája Dezső véleményének és tapasztalatainak a világról, és hitvallása az igazi művészetről. Mindemellett az egész szövegen végigvonulnak "Deziré" egyedi nyelvi játékai és humora. A díszlet is az otthonos légkört volt hivatott megteremteni zongorával, kisasztallal, és persze egy külön kávéházi asztalkával, amelyhez Fesztbaum időnként áthuppant. Na és a léggömbök, amik aztán nem egyedül repülnek el...

Lényegében az előadást nem mondanám felforgatónak, vagy különösebben magával ragadónak - inkább alázatosnak. Látható, hogy Fesztbaum nagy szeretettel és tisztelettel (hogy is lehetne másképp?) fordul költőóriásunk felé, és ezzel a produkció nagyon kellemessé, aranyossá válik, kedvesen idézi a Kosztolányi színességét, titokzatosságát. Azt mondom, nézzenek be Dezsőhöz egy estére! Érdemes.