Éppen mellém ül le a színházból elkéső két nyanya. Ki vannak glancolva, ahogy egy színházban szokás. Köhögnek, hörögnek, elalszanak, cukorkacsomagolást zizegtetnek. Nem lehet nézni tőlük az előadást – micsoda mázli, hogy ezúttal épp ők az előadás. Takács Nóra Diána – helyesebben Annette arcát nézem. Ránc ugyan egy sincs rajta, de a fáradtság, a beszűkültség, a tartás látható. Ők egy kórházban játszódó kortárs darabot néznek, mi meg őket. Ők el vannak keseredve, hogy _itt is_ ezt kell nézni. Mert az életük is kórházban játszódik: az anyjuk betegágyát vigyázzák.

De anya épp ezen az estén meghal. Egy urna marad az addigi életükből, meg egy bolt, amit nyitni-zárni kell. Egy szem lecsukódik, két szem kinyílik – a két öreglány úgy dönt: elindul vidékre, felkutatni elveszett apjuk nyughelyét, valahol északon. Bernadette egy kekszesdobozban anyu földi maradványait is magával viszi, hogy egy sírhelyen, egyetlen pillanatra elkészülhessen egy fénykép az egész családról. Apu a kriptában, anyu a dobozban, Annette és Bernadette pedig egymás mellett.

Míg ide eljutunk, addig sok minden vár ránk. Gáspár Ildikó, aki rendezőként ezzel az előadással debütál, maximálisan meggyőz bennünket arról, hogy jól ismeri mind Annette és Bernadette, mind a történetüket megéneklő szerző, Pierre Notte fekete humorának világát. Egy guruló kórházi hordágy, pár szék, néhány szál cigaretta, néhány pohár, egy kerékpár, egy síp, egy Charles Aznevour-imitátor és egy zenész. Ez kell mindössze ahhoz, hogy egy színházi road-movie-ban végigutazzunk Franciaország északi részén, követve ezt az önmaga fonákját is bemutató édesbúsan romantikus, korszerűen parodisztikus történetét, és közben felismerjük, hogy az elvesztegetett életet soha nem késő pótolni.

Bohoczki Sára e. h. és Takács Nóra Diána pedig könnyeden – de nem könnyedén – teszik szerethetővé a két szipirtyót, hiszen alakításuk lényege az eltúlzott játék, amitől Annette és Bernadette gyermeki énje rajzolódik ki előttünk. Két ötven? hatvan? ...sokéves gyerek, akik az elszalasztott lehetőségekben éltek, most mindent megragadnak, ami útjukba kerül, hogy végre egyszer a teljesség közelébe juthassanak, hogy végre egyszer azt csinálják, amit tényleg akarnak. Elég abszurd módon hangzik az egzisztencialista kabaré mint műfaj, ez az előadás azonban tényleg valami ilyesmi.

A történet atmoszférájának megteremtése jórészt Polgár Csaba érdeme: konferanszié, beszélgetőpartner, idegenvezető és minden mellékszerep alakítója egy személyben, miközben Aznavour-slágereket énekel-dúdol és a sanzonőrt méltatja minden megmozdulásával. Izsák Lili kiváló arányérzékű, a retrójelleget mellszélességgel felvállaló jelmeze minden szereplőn magáért beszél, Polgár pedig egyaránt érezve e stílus eleganciáját, önellentmondásait és humorát, minden lehetőséget megragad.

Sírni akar a múlton? Nevetne a jelenen? Elrévedne a nosztalgia hullámain? Groteszknek tartja a retrót? Ön szerint lehet fiatalosan beszélni az időskorról? Vagy úgy gondolja, egy bizonyos kor után lehetetlen a fiatalok megértése? Egyáltalán: érezte valaha úgy, hogy elszalasztott valamit az életében? Mindent? Vagy semmit? Akkor függöny fel! Vagy le!