Hollywoodhoz pedig a Győri Nemzeti Színháznak minden rendelkezésére áll. Hatalmas lámpaparkja a Budapesti Operettszínház mennyiségét és stílusát citálja, ezer színben, mindenféle kivágásban ragyogják be a színpadot. Díszlete grandiózus és csak egy-két mennyiségi mutatóban látszik rajta a gazdasági válság, egyébként meseszerű és illusztratív. A kosztümök a francia forradalom világát idézik és a korhűség igényével jelennek meg, úgyhogy a látványra nemigen lehet panasz. Sőt, azt sem lehet mondani, hogy a dalok ne lennének elénekelve úgy, ahogy azt egy musicalnél elvárná az ember: mindenkinek szép hangja van és sikerrel birkózik meg Frank Wildhorn kissé egyhangú, de olykor slágeresen fülbemászó dallamaival. Ha a színháztól ennél többet nem várunk, akkor tulajdonképpen az előadás tökéletesen alkalmas arra, hogy a Karib-tenger kalózai 3. helyett ma este ez legyen műsoron, a dvd úgyis megvár.
Az is elképzelhető viszont, hogy valakinek ez nem lesz elég, és a harmadik ugyanolyan nagyhangú énekszólónál elkezd azon morfondírozni, hogy vajon mi van a szép intonáción, a drága díszleten és ruhákon _túl_. Ekkor valószínűleg örömmel fogja tapasztalni, hogy Koós Réka, aki Marguerite St. Just szerepében hajlandó affektálás nélkül is beszélni és élő emberként megjelenni a színpadon, valahogy jobban vonzza a tekintetet, mint Molnár László, aki egy rosszul instruált hírbemondóhoz hasonlatosan – aki még a Nyugdíjasok Egymásért Egyesület néma ülősztrájkját is kétségtelen világszenzációként tálalja – Chauvelin minden egyes kósza gesztusában a rosszaság és a kegyetlenség nem éppen finom vonásait tükrözi rendületlen. Talán nem véletlen, hogy az általa rendezett előadásban ez a végletesen egydimenziós élőképes bábjáték egyéb pillanatokban sem keresi az értelmét a mondatoknak, a finomságot pedig csak ál-arisztokratikus manírokkal pótolja. Így persze nem csoda, hogy az előadás szándékolt humora némiképp elcsúszik a kereskedelmi tévék újkori viccműsorainak nem nagyon vitatott színvonalának irányába, amin - ahogy a tévé előtt sem - itt sem nagyon nevetnek az emberek. Így Bot Gábor, a kettős életet élő Percy szerepében nemhogy titokzatos, de még ripizős sem tud lenni igazán, ugyanis ez már kapásból két dimenzió, ahogyan egyébként azt is homályban hagyja a színpadi képeskönyv, hogy Percy bandájának honnan a túróból van vér a pucájában zorrósdit játszani a francia forradalom kellős közepén, ahelyett, hogy a kies Anglia valamely ködlepte szegletében kergetné a szoknyákat napestig. Így a hatalmas szereplőgárdát felsorakoztató, pazar kiállítású produkció szereplői tulajdonképpen egy darab homogén masszát alkotnak, amiben olykor felcsendülnek dalok, többnyire a szerelem kifogyhatatlan, de jelen esetben nem éppen túlcizellált témakörében.
A végtelen sekélyesség, amely az első pillanattól az utolsóig rendíthetetlenül átszövi az előadást, azonban tényleg a szemfényvesztés egy alapvetően igényes módján kiviteleztetik. El lehet nézni a divatbemutatót, a koncertet vagy a dizájnkiállítást anélkül, hogy bármi bántódásunk esne - de azért ha már Hollywood, akkor legalább a meghatásig tök jó lett volna eljutni. Hogy örüljünk a történelem viharain átvergődő két hősszerelmes megbocsátásának és érzelmes (újra) egymásra találásának, és potyogjanak a könnyek, facsarodjanak a szívek úgy, ahogy azt kell. Ehhez viszont legalább az kéne, hogy két emberszabású lény találja meg egymást. Ne csupán két hang, amely jól tud dalt énekelni.