Gát Lilla sikeres fővárosi színésznő volt. Sikerei csúcsán azonban otthagyta a színpadot, otthagyta férjét, odahagyott mindent. Új életet akart kezdeni. Egy falusi iskola EU-pályázaton nyert pénzt, ennek okán drámatanárt keres. Hiszen az _új módszerek_ progresszívek. Vajon megállíthatják-e egy elnéptelenedő és elszegényedő falu pusztulását?
Gát Lilla a tiszta udvar, rendes ház jegyében kisfiával, Balázzsal leköltözik a faluba. A gyerekek örömmel fogadják azt, aki értelmes időtöltést ad nekik a monoton hétköznapok eseménytelen délutánjain. Végre valaki rájuk kíváncsi – gondolják. Végre valaki, akinek fontosak vagyunk.
Tényleg fontosak-e a gyerekek, a falu Lillának? Vagy mindössze apropót jelentenek véghezvinni valamit? Megszabadulni a gyötrő problémáktól? A hogyan tovább kínzó kérdésétől? Mit tud adni a gyerekeknek az érdeklődés felkeltésén túl? Miben leli Lilla a boldogságát? Miért jó neki itt? Mit lát és mit ért az itt zajló folyamatokból? Fia, Balázs miért boldogtalan itt? És miért nézik az emberek gyanakodva a drámatanárnőt? Miért egyre bizalmatlanabbak vele?
A színpad jórészt teljesen üres. A játszók teljesen eszköztelenek. Mint azt a produkciót követő beszélgetésen valaki észrevételezi: jobbára metakommunikáció nélkül zajlik minden – itt minden önmagát jelenti. És mindenki önmagát jelenti. Ha úgy jobban tetszik: önazonos. A színpadon lévők nem _játsszák_ el azt, amit nem lehet. Ahelyett beszélnek a filmek. A szomorú, szürke falu. Az üres bár pultja mögött ülő pincérlány. A plüssállatkák és hatvanas évekbeli szekrénysor előtt ülő férfi. A két öreg bácsi a konyhaasztal mellett. Schilling Árpád rendezése nem teremt új világot, hanem a valóságot reprodukálja. Tudatosan felhíva a figyelmet, hogy ez reprodukció. Az értelmezés joga pedig – nálunk.
Gát Lilla (aki Sárosdi Lillaként mutatkozik be) kérdéseket tesz föl a gyerekeknek, akik ezt értelmezik érdeklődésként. Azonban a színésznő maga a kérdések feltevése helyett ad egy gyors és felületes választ magának. Vagyis éppen ő nem képes azt tenni, amit ő útként mutat a gyerekeknek. Szükségszerű az összeroppanás. A krízist követő krízis. A konfliktus. Hiszen Lilla valami újat mutat, aminek maga sem látja a következményeit. Jól érzi, hogy van egy eszköze. Csak éppen az eszközt nem használja. Az előadás darabos, mintha emléktöredékeket látnánk. Ekként lesz része a nagy egésznek, az egységet alkotó Krízis trilógiának, amely nem a kontinuus cselekmény szintjén függ össze, hanem a jelenség és a figurák szintjén.
A válaszokkal önmagukban nem megyünk semmire, csak akkor, ha a megfelelő kérdésekre adjuk azt. Ezek hatására juthat az egyik gyerek közelebb Istenhez, noha a tiszteletes határozottan ellenzi Lilla törekvéseit és módszereit. Meggyőződésből és őszintén. A két ellentétes erő egymásnak feszül. Ha nyugodt körülmények között tennék fel egymásnak azokat a kérdéseket, amelyeket sértőleg egymás szemébe vágnak, még eredménye is lenne. Így pusztán őrlő, értelmetlen harc, ami csak névleg szól a közösségről. Schilling előadása felkiáltójel azok számára, akik az új módszerekben, a technika gyorsulásában és ilyesmiben látják a hatékonyság és felemelkedés garanciáját. A felemelkedés akkor lehetséges, ha célok vannak, amelyek meghatározzák az embert. Valójában a céltalanság pusztít. A monotonitás, a taposómalomba ragadás. Ezt nem lehet és nem szabad konzerválni. Ehhez nem elég az EU-s pályázati pénz. Ehhez nem elég a jó szándék.
Pláne, ha a jó szándék megvalósulásának garanciáját csak önmagunkban látjuk. És különösen nem lehet csak ezt a szándékot látni az egyetlen lehetséges útnak. Együtt többre megyünk mint egyedül. De amit még inkább nem lehet: játszani azokkal, akik számára tényleg nincs más lehetőség. Ugyanis a szabadság felkínálása felelősséggel jár. Önmagunk iránt és a szabadságot kapók felé is. Hogy élni tudjanak vele. Hogy élni tudjanak.
Kudarc - másként krízis. Eljátszott életek, odahagyva, odadobva az egónak. Aztán a kérdések órája jön. Egy diákom kérdezi: most meg fogják magyarázni nekünk a darabot? Nem, nem fogják. És ahogy haladunk előre, egyre több a kérdés. Egyre fáradtabbak, akik hallgatják, nem kárhoztathatók. Kár, hogy száznegyven gyerek egyszerre van jelen – kisebb csoportokban nem csak a bátrabb, közlékenyebb tizenpár gyerek nyilvánulna meg. Könnyű elveszteni a fonalat, könnyű hallgatóvá válni, pedig itt lenne lehetőség felismerni: a világot nem a válaszok működtetik, hanem a kérdések.
Gát Lilla kérdéseire nekünk magunknak, közösségünknek, közösségeinknek és társadalmunknak meg kell találnia a választ. Mindenkinek a magáét. És keresni az újabb kérdéseket - nem megfutamodni előlük. Ez a színház pedig nem más, mint az élet maga: a mi közös krízisünk.
_(Trafó, 2011. október 21.)_
