Így történt, hogy Choderlos de Laclos ás Christopher Hampton drámája végül nem lett eljátszva Szegeden, vagy legalábbis nem teljes egészében. A Veszedelmes viszonyok ugyanis mindenképpen több annál, mint gyönyörű ruhákban (Gyarmathy Ágnes pazar munkája) és szép környezetben (Menczel Róbert kifogástalan stílusérzékű és jól használható díszlete) előadott, sikamlós felsőtízezer-sztori a XVIII. századi Franciaországból. De ha nem is több, legalább az lenne. Ám Ács János rendezésében még a magát egyébként könnyen adó konfliktusok - mint a szerelem-szex, játék-valóság, szenteskedés-álszentség, bűn-ösztön - is többnyire kijátszatlanok maradnak. Ha pedig sem a felszín alatt dúló ösztönök, indulatok és érdekek nem ütnek át a sztorin, sem maga a sztori nem tud a jól bevált romantikus sémák szerint felépülni, akkor ott olyan lék keletkezik az egész szerkezeten, amit nem tud betömni semmilyen díszes ruha, zene vagy bútordarab.

Hiába csattannak a csókok százszámra és taperol le minden nőt, akivel csak találkozik, Valmont, a gaz csábító nem ettől lesz ellenállhatatlan, hanem attól, hogy Horváth Virgilnek kell karizmát, formátumot, libidót teremtenie hozzá, amivel viszont ez a Valmont nem rendelkezik. Ez a Valmont nem tudja hogy mikor, és miért játszik, azt pedig pláne nem, hogy mit, de a dramaturgiai lyukakat az is jól jelzi, hogy Danis Lídia Tourvelnéjéről sokáig ki sem derül, hogy miért olyan fontos zsákmány Valmontnak (Danis a tiszta szent helyett a néma szépet játssza). Rosemonde-né férfigyűlölő monológja sors nélkül mondva - ahogy Borsos Bea teszi - nem keserű konklúzió, hanem egyszerű közhely. Erdélyi Tímea Cécile Volanges szerepében butácska és ártatlan, Szilágyi Annamária Volanges-néja pedig csak buta és vak. Egyedül a Merteuilné szerepét játszó Szabó Gabi próbál több dimenziót mozgatni - és el is tudja hitetni: gonoszsága valami mély keserűségből fakad.

Ezek ellenére azonban az előadás talán el tudna menni a végéig, hiszen minden tisztességesen le van jelezve és a forgószínpad is rendületlenül forog, sőt, Valmont szerelme is fel-felsejlik a maníros Casanova alól, és igazából az a dramaturgiai huszárvágás is, amivel az egyik pillanatban még a két machinátor (ti. Merteuilné és Valmont) végső csatáját látjuk, majd egyszer csak Valmont lekaszabolásába és nirvánájába lépünk át, kipótolható lenne az elhullajtott motivációs morzsákból. Azonban itt egyszer csak átcsapunk valami másba. A nagy szavak, mint az "Akkor legyen háború!" és az "Akkor játsszunk!" jelentőségteljes hangsúlyozása a francia forradalom egyre erősödő dallamaira visszhangzik által s tova, majd egy kivetített guillotine jelzi, hogy ennek nem lehet jó vége, és igen, eljutunk oda, amiről eddig szó sem volt: nemzeti sorsdráma.

Szóval, amit eddig láttunk, az egy nemzetallegória, annak ellenére, hogy eleddig erre nem utalt semmi. Legyünk szívesek ezt zsebre rakni, és ennek fényében értelmezni mindent, ami ezidáig történt. Hát csodálkozunk, hogy Történet, Hiúság, Szerelem, Intrika, Ármány és Szív fogja magát és sarkon fordul? Nem baj, legalább egy kicsit elbeszélgettek egymással.