Csiszár Imre rendezése lendületesen, üresjáratok nélkül működteti a vígjátéki szerkezetet, és a színes kavargást a megfelelő pillanatokban egy-egy sötétebb színnel-kontúrral ellenpontozza. Az élet mellett folyamatosan ott van a színpadon a halál jelképe, a többször játékba vont koporsó. (Csak egy példa: amikor Viola házasodni vonszolja a még semmit sem értő Sebastiant, a Barsi Márton alakította fiú egyszerűen átugorja az útjában lévő akadályt.) Ez a kettősség a szerelemre, boldogságra törekvés örök vágya és a realitás között legszebben a záróképben mutatkozik meg. Feste, a bolond kivételével valamennyi szereplő szappanbuborékokat kerget a kétszintes színpad felső részén, ő viszont – feje felett egy vászon nélküli, semmitől sem védő csontváz-esernyővel - hozzánk beszél. Egy emberéletet átfogó, a kétszer kettő józanságával elmondott versmonológjában csak az a biztos, hogy történjék bármi, az eső sosem fog elállni.
A díszletet is a rendező jegyzi. Ennek központi eleme a már említett kétszintes szerkezet, melynek alsó szintjén egy konyha található, ahol nem csak a hatalmas fazekak gőzölögnek, de itt főzik ki Vitéz Böföghy Tóbiék is furfangos terveiket. A felső szint Orsino herceg és Olivia grófnő világa. Az ötlet jó és funkcionálisan is működik, a színpadképet kiegészítő elemekkel együtt azonban meglehetősen eklektikus képet mutat. Orsino herceg oldalán például egy narancssárga színű, hatalmas férfi hímtagra emlékeztető oldalfal látható, míg a másik oldalon egy ennél kevésbé direkt, szintén narancssárga térelem utal a női princípiumra. Szakács Györgyi jelmezei is eklektikusak, de szerencsésebb módon. Orsino herceg és kíséretének tagjai mintha a nyolcvanas évek diszkókorszakából csöppentek volna ide, Olivia gyászoló testvérként és menyasszonyként is klasszikusan elegáns ruhákat hord, a többieket is nagyon különböző stílusban öltözteti, az összbenyomás mégis - talán éppen ezért – kortalanságot sugall.
Nádasdy Ádám fordítása könnyed, jól mondható (a nézőtérről legalábbis ilyennek hallatszó), néha teljesen hétköznapinak tűnő, néha minden patetikusság nélkül magasba szárnyaló, költői szöveg, amelynek nagy szerepe van abban, hogy a számos csavarral megbonyolított történet jól követhető.
A társulatot hosszabb ideje figyelemmel kísérő nézőnek külön öröm, hogy – a tavalyi évadhoz képest – összecsiszolódottabb, kifejezetten jó színvonalú összjátékot láthat, néhány kiemelendő alakítással. Pap Lujza színészi alkatához jól illik a fiút játszani kényszerülő, de közben érzékeny szívű lányként szerelmes Viola karaktere, és a színésznő él is a kettős szerepből adódó lehetőségekkel. Balogh Tamás Feste, a hivatásos nevettető szerepében az előadás egyik legjobbja. Életismeret, a világra és önmagára reflektáló rezignált, szomorkás bölcsesség sugárzik minden megnyilvánulásából. Az úrnőjébe szerelmes háznagy, Malvolio karakterét Farkas Ignác a mulatságos és sajnálatra méltó személyiségjegyek elegyéből építi fel, jól kiaknázva a testgesztusokban rejlő lehetőségeket is. Kovács Olga energiával és vitalitással tölti fel a bánatos grófnőből élet- és szerelemigenlő nővé váló Olivia alakját. A konyhai kalamajka-kifőző szekció (Böföghy Tóbi – Besenczi Árpád, Mária – Misurák Tünde, Fábián – Bálint Péter) önfeledten, de túlzásoktól mentesen komédiázik. Egyedül Szakály Aurél Fonnyadi Ábrisán érezni, főleg az első felvonásban, hogy egy árnyalatnyival több a kelleténél Ábrisban a más darabokból már jól ismert szakályaurélság.
Jó felütése az idei zalaegerszegi évadnak ez az előadás, korántsem az a bizonyos „bánom is én” kategória. Olyan előadás, ami után a néző a színházból kifelé jövet csodálkozik, hogy már tíz óra, mert azt hitte, legfeljebb negyed tíz lehet.
