Füst Milán története egy Húber Vilmos nevű nyomdászmesterről és az ő szűkebb pátriájáról szól. Rég – mint később kiderül, öt éve – nem látott édesanyja érkezik hozzá látogatóba, segítséget kérve fiától, mert rossz füle miatt kitették állásából. Ám kiderül, ez a Vilmos nemcsak nem túl jó gyerek, társnak sem épp ideális, ugyanis gyermeke anyjának, Rózának azt sem mondja meg, mikor jön haza. Pénzt sem ad haza, a házbért is Róza fizeti (már ha fizeti), gyermeküket pedig egy idős parasztasszony neveli. A hazatérő Vilmos zordan fogadja anyukáját, szinte mániákus idegességgel kezeli szegény asszonyt, s Rózával sem éppen kedvesen bánik.
Pillanatok alatt kiderül erről a Vilmosról minden rossz: pénzét elissza, elkártyázza, párhuzamosan több szeretőt tart, ezek közül az egyik Róza barátnője, Vilma, akit oda is költöztet hozzájuk. Helyesebben nem Vilmos költözteti oda, hanem Róza ajánlja fel neki a lakást, így legalább szem előtt vannak. Tiszta fertő.
Valójában azonban nem fertőről van itt szó, hanem a szenvedés iránti kollektív és elhivatott szeretetről. Itt nem egyszerűen csak függ mindenki mindenkitől, hanem el is követ mindent annak érdekében, hogy függjön mástól. Nem vállal felelősséget magáért. Mintha élveznék a folyamatos megalázkodást. A probléma, hogy mindenki ki tudna ebből lépni, ha akarna, azonban erre nem képes és nem is predesztinálja semmi. Nincsen semmi cél, amit el lehetne vagy kellene érni. Az önhazugság, az öncsalás, a zsarolás érzékeny és mindent behálózó birodalmában vagyunk, ahol egyik tragédia a másikhoz vezet. Itt semmi nem megbocsátható, semmi nem múlik el végérvényesen, nem lehet tiszta lappal kezdeni. Már nem.
Ebben a világban egyetlen megoldás lenne lehetséges: hogy mindenki szemtől szemben elmondja a másiknak, hogy mit szeretne tőle és mit nem. A Boldogtalanok azonban a kompromisszumképtelenség, az egymásra való teljes figyelmetlenség burjánzását mutatja, amely valami rejtélyes és téves módon életté válik, pedig mindenki pontosan tudja, hogy nem az. Ebből még kilépni sem lehet rendesen. Az anya öngyilkossága azért történik meg, hogy a fia lehessen a gyilkosa, Jancsika, a gyerek halála pedig egyértelmű jelzés arra vonatkozóan, hogy ebben a világban új élet nem tud sarjadni, igaz, annyira nagyon nem is akarják.
Húber Vilmos az őszinteség útját járja – ez az ő szembeszállása a hazugságot hazugságra halmozó szülői örökséggel. Nem képmutat, nem akar megfelelni. "Engem így kell szeretni, engem így kell elfogadni" – kiabálja zokogva Rózának, aki nem érti, Vilmos miért csinálja ezt vele. Pedig a válasz egyszerű – nem is tud mást csinálni.
Kőszegi Ákos nagy formátumú, óriási intenzitású alakításában összetett képet kapunk Húber Vilmos bezártságának okáról és következményeiről. Kőszegi képes ezt az elviselhetetlen és szörnyű alakot esendőnek, emberinek mutatni. Az előadás tetőpontján elénekli az Én vagyok az, aki nem jó... kezdetű dalt, amellyel akarat és beteljesületlenség harcát fejezi ki nagyszerűen. Kiemelkedő teljesítményt nyújt Sára Bernadette is az anya szerepében: elcsípett gesztusokból bomlik ki a finoman tudatos-modoros szerepjáték, az önsajnálat és önsajnáltatás csalhatatlan jeleinek felvillantása által egyértelművé válik mindaz, ami Húber életét tönkretette. Mégsem lehet utálni az asszonyt, ő ilyen. S ekképpen a történtek oka nem egy személy válik, hanem egyfajta társadalmi szocializáció.
A többiek – bár a cselekményben fontos szerepük van – valójában csak illusztrálják ezt a felőrlő helyzetet, azt befolyásolni nem áll hatalmukban. Ilyen értelemben eszközök csupán, ezért nem is tud komplett személyiségük születni. Azonban ezt a betöltött szerepet kivétel nélkül mindenki remekül átadja: Bognár Gyöngyvér érzelmileg elsivárodott, küzdeni akaró, de teljes tévúton járó Rózája, Trokán Nóra naiv, de már visszafordíthatatlanul elhasználódott Vilmája, Sirkó László ugyancsak bármiféle érzelemre vadászó Sirma hentesmestere, Jablonkay Mária csupa fekete parasztasszonya, akinek élete értelmét a gyerekek jelentik, Magyar Éva felületesen értetlen, kívülálló, stílusosnak szántan modoros Rózsija és Kovács Gyula bölcs öreg szolgája egyaránt jól kitalált és következetesen megvalósított alakjelzések. Puskás Gyula (hentesinas) pedig remek tempót és atmoszférát diktál harmonikájával, a Csík János által diktált dalok segítségével. Egyetlen gesztus hiányzik csupán az előadásból: a jelenidejű formán túlmutató jelzés arra vonatkozóan, hogy amit látunk, azzal nekünk kell törődnünk. Csak ez hiányzik ahhoz, hogy az élmény totális legyen. Ez viszont erősen.
De így is egyértelmű, hogy az előadás kortünetről beszél. A változáshoz elfogadásra és tiszta beszédre van szükség, a megváltoztatni akarás és a jelképekbe, szándékokba bújtatott szó vagy a nyílt ellenállás, a valamivel szemben való cselekvés nem eredményez semmit. Ahhoz, hogy másképp menjenek a dolgok, azokat először meg kell érteni. Csak akkor nem lesz tragédia a vége. Addig meg lehet sírva nyitogatni a felleget – de minek?
