Persze attól, hogy nem lehet, még játsszák az operettet úgy mint régen, ami ezúttal nem a formai megvalósításra vonatkozó jelző, hanem a külcsín és az álom (az édes) megbonthatatlan egyeduralmát mutatja. S az "új" sem azt jelzi, hogy a kaposvári előadást kellene bárkinek is másolnia. Csak érdemes lenne észrevenni a vetületeit. Örömteli, hogy a Pécsi Nemzeti Színház előadásában ennek az észrevételnek határozottan nyoma van. Méhes László precízen kidolgozott első felvonása nagy figyelmet fordít arra, hogy ütközések legyenek a színpadon. Kerekes Ferkó (Ottlik Ádám) például – igaz, nem túl tevékeny – íróként kerül elénk, Miska humorában – Lipics Zsoltnak köszönhetően – felerősödik az abszurd él, s Széll Horváth Lajos is többrétegűként ábrázolja a lyányokba belebolondult Bóni grófot. Az Edvint alakító, egyébként érthetőségében és zenei értelemben is kiváló vokális teljesítményt nyújtó Wunderlich Józsefben alkatánál fogva is munkál a kamaszos hév, de emellett a férfias eltökéltséget is képes megmutatni. Stubendek Katalin Vereczki Szilviájában szerelem, szeretet, féltés, önzés és elengedés is munkál, Bukszár Márta pedig hidat tud képezni az egykori ünnepelt sanzonett, az udvarhölgyi címért törtető főnemesi rangú asszonyság, illetve az aggódó anya között. Az első felvonás csillogásában ott a sötét háttér, a nem feltétlenül boldog vég _lehetősége_, vagyis valamiféle kontraszt, ami izgalmassá teszi az előadást. Ehhez egy szakszerű és tűzrőlpattant zenekar is rendelkezésre áll, amely – Bókai Zoltán figyelmes vezetésével – élénk tempót diktál az előadásnak, néha túlontúl gyorsat is, még az előírt szünetek is áldozatul esnek a sietésnek.

Hogy mi történt a produkció első és második felvonása között, nem igazán tudni, de néhány poénötleten és dramaturgiai beavatkozáson kívül a folytatásból mind a kettős színvilág, mind az aprólékos kidolgozottság tovatűnik. Kiszámíthatóságában unalmas sztorimesélés, egyre laposodó, majd érdektelenségbe fulladó karakterek jellemzik a második részt, s azt venni észre, hogy a jól kitalált figurákkal nem történik semmi, csak szövegeket mondanak. Széll Horváth Lajosnak egy perc alatt kell belegárgyulnia Stáziba, s az első felvonásban csupán poénra vett dadogás immár jelentésteremtő erőként utal a Bóni szívében fellobbanó lángra. Kerekes írói múltját el lehet felejteni, Miska bemondásai immár nem rá, a helyét nem találó, pincérből lett lakájra utalnak, hanem cselekményt visznek előre, Edvin pedig merev felsőtesttel közlekedik a színpadon fel s alá, ötpercenként változtatva nősülési szándékát illető elhatározását. Stázi (Györfi Anna) szükséges epizódszereplőként tűnik fel és el néhány perc alatt.

A harmadik felvonás már csak egy rossz bohóctréfa, Edvin zongorán kíséri szerelmét (gondolom, Edvin Marton adta a roppant szellemes ötletet, hogy hegedűn _is_ kísérje az ünnepelt sanzoncsillagból turnéénekesnővé változó Szilviát), így e dramaturgiai konstellációban Cecília megalázásán kívül semmi nem indokolja a harmadik felvonást, de ilyenek a – dramaturgiai – véletlenek, végül minden összejön és mindenkinek minden összejön, ráadásul Leopold Máriát elviszik az elmegyógyra, Cecíliát kinevezik udvarhölggyé, minden titokról lehull a lepel, mindenkinek a szájára fagy a rárakott mosoly. Méhes ugyan tesz bátortalan kísérletet némi füst befújásával arra, hogy álommá nevezze ki ezt a valószerűtlen harmadik felvonást (aminek a hátterébe egy pszeudozenekart álmodott bele, hogy csak álljanak hosszan, egyetlen gyönge poén miatt, eszébe sem jut, hogy például a zenekari árokban helyet foglaló valódi zenekart beemelje az előadásba), de felesleges. Már zúg a taps, ritmusra, húzzák kivilágos virradatig, a többi pedig néma csend.