Zsótér Sándor, a Radnóti Színház előadásának rendezője azonban elolvasta Williams darabját, mi több, Ambrus Máriával – Ungár Júlia dramaturgi segédlete mellett – lefordította az egészet, és megpróbálta felépíteni ezt a látszólag végtelenül egyszerű rendszert az ember igazságát keresve. Könnyű elmondani ugyanis, hogy egy tanárnő látogatóba érkezik várandós húgához, aki lengyel származású élettársától éppen gyereket vár, a férfi és a látogató azonban konfliktusba keveredik egymással, aminek tetőpontján a férfi megerőszakolja a nőt. De ki ez a Blanche DuBois? Miért nem szimpatizál már a kezdetek kezdetétől Stanleyvel, húga, Stella férjével? Egyáltalán, milyen kapcsolatban vannak egymással a testvérek? Honnan jön és hová tart Blanche? Mi a célja? Van egyáltalán?

A válaszok akkor fejthetők fel, ha észleljük: Blanche és Stanley nem egyszerű archetípusok, hanem egy kor (a mi korunk) jellegzetes figurái (vagyis típusok), akik egymást kioltó életfilozófiát hordoznak. Blanche egy elképzelt – ám soha, sehol nem létező – normarendszert kér számon minden pillanatban, rigorózus etikai keretek között, igényes kifejezésmóddal, illendő stílusban, egy karót nyelt kormányszóvivő kérlelhetetlenségével. Egy idealizált – tehát sohasem létezett – letűnt kor gyermeke ő, aki az erkölcs, a közjó és a közízlés nevében prédikál, előír, szabályoz, helyrerak, kifejez, osztályoz, értékel, mércét állít és ítél, tudatosan és öntudatosan. Azonban mindennek az alapját és viszonyítási pontját semmiféle külső mérce nem jelzi, csak ő maga, vagyis a szubjektuma diktálja (diktálná) az élet objektív feltételeit. Folyamatos szerepjáték mindez, önmagát csapdába kényszerítő pengeélen táncolás. Stanley Kowalski pedig mindaz, ami ennek az ellentéte. Semmit nem hisz el, meggyőződését a világ megkérdőjelezhetetlen tényei jelentik, ösztönös, belső indíttatású figura, aki ugyancsak erős öntudattal bír, azonban moralitása belső mércéjéhez alkalmazkodik, ezért a Blanche által képviselt, meglehetősen önkényes, finomkodó, modoros, illuzórikus világot következetesen elutasítja. Williams a történet előrehaladtával felfedi, hogy az állandó megfelelés mögött Blanche elrontott és végigcsalódott életének keserűsége húzódik – a nő egy álomvilágot épít fel, hogy _maga elől elhazudja_ minden gyengeségét és kudarcát. Egykori naivitása mára elvárásokba fordult át, ám saját normarendszerét képtelen teljesíteni, ezért lesz ő az _értékek_ felkent hordozója, és ezért kell hibást keresnie – amely szerepre alkalmas az alsóbbrendű (már-már állatias) _polyák_ Kowalski. A férfi azonban képtelen megérteni, mire van szüksége Blanche-nak, kizárólag az anyag szintjén kezeli a nőt, és elszántan szembesíti önellentmondásaival, hazugságaival, lehetetlenségével, s minden titkát leleplezi előtte, hogy aztán a végén a lehető legdrasztikusabban rángassa le a földre az asszonyt.

Mi mindezt egyfajta kint is vagyok-bent is vagyok pozícióból nézzük végig. A szereplők jó ideig csupán egy plexifal mögött láthatók: kontúrokat, kontrasztokat, fényeket és árnyakat látunk rajtuk konkrét arcvonások helyett. Ambrus Mária díszlete egy bérház egy lakásának udvarát mutatja felénk, ám ez az udvar – helyesebben egy udvari tároló – Blanche szobája is, a lépcsőház időnként a fürdőszoba. Vagyis a tér nem konkrét, ugyanúgy nem, ahogy az irányok sem azok: a szereplők gyakorta elbeszélnek egymás mellett. Vagyis bármennyire konkrét a közeg, mégsem átlátható, mégsem egyértelmű. Ugyanez a kettős játék figyelhető meg a helyszín és az idő jelzésével – ugyan lábban és fontban mérnek, de Blanche magyartanár, Poe mellett Arany és Radnóti értékeinek elfeledésétől tart, s a Kowalski ház is "itt, a Nagymezőben" van. Vajon miért?

Mert a Vágyvillamos lassacskán komplett elmebajorgiához és semminemazamineklátszik-játékához vezető útja párhuzamos érzéseket kelt az emberben. Van egy ország, amiben semmi nincs a helyén – tulajdonképpen minden megvan, csak nem ott és nem úgy, ahogyan kellene –, amiben vannak emberek, akik egymás megértése helyett egymás totális lebontásában érdekeltek. Ahol a tanár nappal lebegő ideálok és elképzelt normák szerint tanítja a társadalmi erkölcsöt és az elvárható tudást, majd éjjel tizenéveseket csábít a testi kéj és az izzó hús vilgába, ahol a szórakozást az jelenti, hogy _elmegyünk az operettbe_, ahol már a bowling is csak virtuális játék. Ahol _valójában_ ki sem mozdulunk a négy fal közül, csak a vágyvillamoson utazunk a semmibe, hogy egymással arctalanul, a múltat elfelejtve és letagadva kommunikáljunk, ahol az egyik oldalon ellenszenvesen rideg áletika, a másik oldalon puszta javak, natúr tények és nyers erő állnak szemben. Ez jelenti az életpótlékot. De mi lesz azzal, aki csak élni szeretne?

Elmegyünk a színházba - a színház álomba ringat és elandalít, amint Blanche maga is, aki ekképpen egylényegű a színházzal, az általa keltett illúzió pedig a _remény színháza_ elnevezésű blöffel –, és a szórakozásról elhitetjük magunkkal, hogy az kultúra. De nem, itt ma nem lesz megtisztulás. Ezt ezúttal Blanche ki is mondja. Még igaza is van. Mert nem a színház a kultúra, hanem az, ami _utána és általa_ következik. Zsótér Sándor és alkotótársai – az említetteken kívül Benedek Mari jelmeztervező és Baumgartner Sándor világítástervező, Tallér Zsófia zeneszerző –, illetve színészei – Csányi Sándor természetes hanghordozású Stanley Kowalskija, Schneider Zoltán nagyranőtt, önmagával semmit sem kezdő Harold Mitchellje, a kisebb szerepekben Martin Márta, Formán Bálint e. h. és Wéber Kata, illetve a saját életében mindvégig kívülálló, érdekérvényesítésre képtelen, az erőhöz idomuló Stellát játszó Petrik Andrea, valamint az átütő erejű, magával ragadóan összetett alakítást nyújtó, hallatlanul koncentrált és meggyőző Kováts Adél Blanche szerepében – mindent megtesznek azért, hogy utána következzen valami. Nincs hazug remény - mert emellett nem lehet szó nélkül elmenni. Hiába vagyunk a Nagymezőben.