Ebből következően sem Molnár Ferenc, sem a klasszikus színház (pl. a komplett előadásra való törekvés) nem jut szóhoz, de a _Pál utcai fiúk_ is csak egy _eszköz_, hogy meglegyen a közönség és az alkotók közös ismeretanyaga. Mert a rendező ezt szeretné ugródeszkának használni egy interaktív játszótér kialakításához, és a választás telitalálatnak bizonyul: a kisiskolások láthatóan nagyon megörülnek annak, hogy van, akit valóban érdekel, hogy ők mit gondolnak Áts Feriről, Bokáról, Csónakosról vagy Nemecsekről, és nagyon szívesen kvízelnek a rendező moderálásában.

A rendező pedig lelkesen moderál. Kárpáti István lendületesen, összefüggően, és nagy elhivatottsággal, mindenféle gügyögéstől és félreértelmezett "közös hang keresésétől&" mentesen, valóban megpróbál _beszélgetni_ a százas nagyságrendű gyereksereggel, sikerrel. Tulajdonképpen ez az alkalom sokkal inkább az ő, semmint a színészek fellépése, akiknek tulajdonképpen nincs sok dolguk, hiszen egy nettó 5 perces jelenet eljátszására van csak módjuk, de ezt Rétfalvi Tamás, Csányi Dávid és Klem Viktor minden kivetnivaló nélkül teljesíti, és még a matinészínjátszás kliséit is sikerül elkerülniük.

A közös színházcsinálásban természetesen nagy hangsúlyt kapnak a nézőtéren ülők is, a tó, a féllábú honvéd, és a menetelő vörösingesek megidézése is az feladatuk lesz, de van aki a füttyögést vállalja, és van, aki kellékrákot húzza keresztül a színpadon. Láthatóan az előadás kétharmadában, amíg a nézői szerepek a jelenet meg-megállításával kiosztásra kerülnek, a figyelem nem nagyon lankad, hiszen szinte mindenki résztvesz a jelenetcsinálásban. A negyvenedik perc környékén azonban a kissé magára hagyott középső szektor, és a nehezen összeálló vörösingesmenetelés megakasztja a folyamatot, amit a kissé kitalálatlan lezárás már nem tud jelentősen visszahozni. Amikor ugyanis kész van a jelenet, egyben lemegy az egész, és csakhamar kiderül, hogy maga a jelenet nem olyan izgis, mint a színházkészítés folyamata, és a fináléban kissé meg is feledkeznek a közönségről, inkább kellékként és hangszóróhelyettesítőként, semmint résztvevőként jelennek meg a komplett jelenetben. Ez leginkább annak köszönhető, hogy bár minden a gyerekek hozzáadott értékéről szólt, ez a végén nem volt kiemelve, erről leginkább az árulkodik, hogy a vörösingesek zászlóját tartó néző abban a pillanatban el lett felejtve, hogy megkapta a zászlót, és az előadás végén érthető értetlenkedéssel nézett körül, hogy akkor ezt vajon neki miért is kellett 50 percen keresztül szorongatnia.

Az egész előadásból _csak_ maga a jelenet lett súlytalan, de ettől függetlenül egy igen jó szándékú, és a szándékot megfelelő eszközökkel szolgáló, alapvetően jól felépített előadás ez, amely bár enyhít a színházmisztifikáció káros hatásain, de arról nem tud szólni, hogy a színpadi események jó esetben elsősorban a nézők problémáinak boncolgatásával függnek össze, a releváns (és nem az öncélú) művészi önkifejezésnek adva teret. Azt majd a következő etapban, addig is szálljon az üzenet az éterben: a színház az egy _közös_ játszótér, amelyben alkotó és néző közös csapatban játszik.