A Pécsi Nemzeti Színház 2005-ben élt is a felkínált lehetőséggel, és Béres Attila rendezésében bemutatta a Hajmeresztőt, és most, 2011-ben ugyanezt az előadást láthatja a közönség, ez pedig nem véletlen. Béres Attila jól érzi az interaktivitás határait, és miután a nézőket gyorsan meggyőzte arról, hogy nem akarja a szerepelhetnékkel nem rendelkezőket is vegzálni, rögtön megjön a közönség kedve is: ha nem muszáj, akkor úgy már mindjárt más. Paul Pörtner darabja ugyanis csak az expozíció idejéig marad a szokványos színház keretein belül, csak addig, amíg a világhíres zongoristát nem gyilkolják meg az extravagáns hajszalon, a Hajmeresztő felett. Mint ahogy a két megérkező rendőr bebizonyítja, a gyilkosnak márpedig a Hajmeresztőben kell lennie - és ki is tudhatna erről az egészről többet, mint mi, szemtanúk.

Victor Rosetti felügyelő pedig kedélyesen felvezeti, hogy itt egy gyilkosság volt, csak mi láttuk az eseményeket, és ahhoz, hogy meglegyen a gyilkos, bizony nekünk is részt kéne venni az események rekonstrulásában. De ki lehet a gyilkos? Mrs. Schubert, a magas rangú politikus kamaszosan vidám felesége, akit Füsti Molnár Éva játszik szerethető együgyűséggel, az újraélt első szerelem pajkos mosolyával türelmetlenkedve a búra alatt? Vagy Barbara DeMarco, a flegma urbántapló undok álarca mögé bújt érzelmes lány, akit Herczeg Adrienn tesz titokzatosan kétarcúvá? Esetleg Eddie Lawrence, a cinizmus mögé bújt üzletember, akit Vidákovics Szláven remek érzékkel poentírozva temet be e cinizmus mögé, hogy még a feje búbja se látszódjon ki belőle? Vagy mondjuk a hipertrendi, feltűnési viszketegségben szenvedő hisztérika, jobban mondva hisztérikusz, Tony Whitecomb, akit Lipics Zsolt alakít, szüntelenül tobzódva a szélsőségekben, de a határokat remekül érezve, olykor megkísértve, de egy pillanatra sem lépve át a _sok_ határát? A kissé megfáradt, a zsaruságot már rutinból, minden vén motoros manír nélkül nyomó Rosettinek (Besenczi Árpád játékmesternek is közvetlen és könnyed, barátságos rendőr, nem kopó vagy nyomozó, de biztos kézben tartja a játékot) tökéletes párja Köles Ferenc Harmadik műszakon és Bruce Willis-filmeken edzett Mike-ja: Köles minden megmozdulása egy-egy szelet Hollywood, minden esetben érzékletes paródiával.

Az első felvonás a jól kitalált karakterekkel, az egyre gyorsuló tempóval és az ízléses Amerika- és nagyvárosi paródiával, majd a hirtelen megjelenésünkkel a történetben úgy elrohan, hogy szinte észre sem vesszük. Ez a lendület a második felvonásra kissé alábbhagy, de ekkor már nincs is annyi feldobott labda, inkább az van, hogy az első megszeppenés után, most már tényleg játszhatunk egy kicsit poirot-sat, a furcsa hajszalon még furcsább vendégeivel, nem a színészekkel, hanem a szerepekkel, és ez jó játék. Valami olyan, ami a színháznak mégiscsak valahol a célja: hogy annak a kis közösségnek, amely helyet foglal a teremben aznap este, valamiféle _együttélményt_ adjon, és az _együttben_ a színészek ugyanúgy benne vannak, mint mi, csak ők az ő szerepükben, mi pedig a miénkben. Világos játékszabályokkal pedig ki ne szeretne játszani? És a végére talán azt is megtudjuk, ki a gyilkos. Jó tudni: a többség ezúttal nem tévedhet.