Szerednyey Béla rendező pedig meg is áll néhányszor, ám igen kis hatékonysággal talál bele a közönség szívébe a felreppenő áthallásos poénokkal, azok ugyanis nem gegek és nem atmoszférateremtő hatásúak, hanem puszta viccek. Ezeken a jelenidejű vicceken kívül egy teljesen szabályos, klasszikus operettet látunk a huszadik század elejéről, amiben a dalok elvannak énekelve, a jelenetek el vannak játszva, és minden a maga kissé komótos, de megbízható módján halad a boldog vég felé. A lassabb tempó egyik oka talán Rózsa István hatalmas, forgó díszlete, amely némileg megfosztja a társulatot a lendületes koreográfiák lehetőségétől, a zenekar viszont rendületlenül húzza a talpalávalót, igaz kissé halkan, de Lehár Ferenc lírai dallamainál ez végül is belefér, ez a ropogósabb daloknál kelt inkább hiányérzetet.

Szóval a húszmillió úgy tud az országban maradni, ha az özvegyet nem egy spanyol, vagy egy francia, hanem egy pontevedrói veszi el, és mit ád Isten, Danilo, a főállású lumpen és nőcsábász, a pontevedrói nagykövetség titkára éppen alkalmas erre a feladatra. Ha hív a haza, akkor nincs mit tenni, ha a nemzetérdek ezt diktálja, akkor nincs mese, csinálni kell, ám nem lenne igazi lávsztori A víg özvegy, ha ez ilyen simán menne, Hannában ugyanis Danilónak saját hajdani menyasszonyát kell felismernie, úgyhogy elkezdődik a játék, civakodással és évődéssel három felvonásban, két részben.

Sáfár Mónika pedig minden porcikájával érzi és érti ezt a játékot, amit hol ő irányít, hol őt irányítják, ő minden esetre nem tévedhetetlen nagyasszonyt csinál Glavari Hannából, hanem a játszma súlyát végig szem előtt tartó, és csak a szerepe mögött elgyengülő, igazán formátumos nőt. Kiss Zoltán pedig partner a játékban, életvitelszerű, kissé cinikus Danilója szórakoztató és megrögzött, nem pedig eljátszott agglegény, így pedig valódi tétje lesz kettejük csatájának. Ennél sokkal kevésbé színes Valencienne és Raoul Saint Brioche, mivel Aradi Imre a megfelelni vágyáson és a tehetetlenségen kívül semmi mással nem ruházza fel karakterét, s így nemcsak azt nem tudja elhitetni, hogy Danilónak valódi ellenfele lehet, de azt sem tudja megmutatni, hogy Zavaros Eszter Valencienne-ja miért szerelmes ebbe a Raoul Saint Brioche-ba, így pedig rögtön két szálon is amortizálódni kezd a történet, vele együtt pedig az egész előadás. Csizmadia László szerethető szenilis vénembert farag báró Zéta Mirkóból, Pál Attila viszont csak ritkán találja meg Nyegus, a folyton mindent kommentáló és mindenről tudó (mármint minden kósza románcról, ami a kis követségen történik - ugye ez az egész galiba egyik mozgatórugója) írnok humorát, így pedig nem igazán tölti be a játékmester szerepét. Mindenki más, a követektől a feleségekig a jól ismert karikatúrákba bújtatva jelenik meg, különösebb intenció nélkül, de érezve az operettes kereteket. Aki pedig mindezt nem csak érzi, de eggyé is válik vele, az Csombor Teréz, aki a valaha volt grizette, Olga szerepében az első pillanattól az utolsóig olyan élettel teli és olyannyira végtelenül szerethetően esetlen, ahogyan csak egy igaz szubrett tud lenni.

Sáfár Mónika valahol a tapsrend közepén még szót kér, és mintegy tanulságképpen belekezd egy dalba, amiben minden férfi kicsit sárga, kicsit savanyú, de azért a feleségeké, és ez jó így. Valahogy így kell levonni a tanulságot, mindenféle patetikum nélkül, a közhelyszerűséget önazonossággal eltakarva. És dacára annak, hogy egyébként az előadás nem szólt erről, sőt úgy igazából valódi apropóját nem lehetett felfedezni, így mégiscsak van valamilyen egész-élménye az embernek. Meg néhány részlet is.