Sopsits Árpád néhány egyszerű díszletelemmel: két félkör alakú, sokféleképpen variálható ülőalkalmatossággal, üres képkeretekkel, időnként vetített hátterekkel teremti meg a játék egyszerűségében hatásos, a figyelmet a színészekre irányító terét. A jelenetváltásoknál ők rendezik át a színpadot – néha kényszerűen kizökkentve a nézőt a történetből. A jelenetezésen végig érezhető a rendező filmes látásmódja, csak hát itt nincs lehetőség a vágásra. Pontos helyzetelemzéssel, a kapcsolati átrendeződések néhány egyértelmű, mégsem túl didaktikus jelképpel, mozzanattal történő előrevetítésével fókuszálja a nézők figyelmét. Mint amikor a kiállítás megnyitón sétálgatnak a szereplők egyik kép(keret)től a másikig, négyszögek között, maguk is hol a négyszögletű tér határaival párhuzamosan, hol az átlók mentén.

Ebben a négyszereplős játékban jórészt a színészeken áll vagy bukik az előadás hitele. És az első negyedórában nagyon úgy néz ki, hogy bukik. Mintha egy szimpla felolvasószínházat hallanánk, némi színpadi mozgással kiegészítve. Aztán változik a helyzet, és vannak jelenetek, amelyek erősre, hitelesre vagy éppen viccesre sikerednek, bár ez utóbbiból tulajdonképpen csak egy van, az a bizonyos szexoldalas, csetelős jelenet, amelyben Dan, az író, nőnek adja ki, pontosabban írja le magát. A két felvonás közül a másodikban már túlsúlyban vannak a színészileg is jól megoldott részek. Molnár Csaba az, aki a cinikus bőrgyógyász, Larry szerepében egyenletesen jó teljesítményt nyújt. Sokféle arcát meg tudja mutatni a karakternek az érzéketlen vagy legalábbis annak tűnő, agresszív, bosszúálló vérmacsótól a sebzettségig és az elemi magányig. Amikor színpadon van, a többieket is húzza maga után. A csetelős jelenetben például az írót alakító Kádas Józsefet, akiről sokszor nehéz eldönteni, hogy a bizonytalanság, amit látunk rajta, a karakter sajátja, vagy pedig a színészi alakításé. Gera Marina fokozatosan talál rá az általa megformált Alice összetettebb, izgalmasabb énjére, és a végére el tudja hitetni, hogy a messziről jött, aztmondamitakar lánynak a valódi nevén kívül is jócskán maradtak még titkai. Érsek-Obádovics Mercédesz Anna, a fényképésznő szerepében hűvösebb, visszafogottabb karaktert formál, nem mindig azonos intenzitással. Hozzá kell tenni mindehhez, hogy a színészeknek valószínűleg sok nézőben kell legyőzniük azt a késztetést, hogy a filmbéli figurákhoz, alakításokhoz hasonlítgassuk őket. Molnár Csabának ez is maradéktalanul sikerül.

Az előadás a drámai alapanyagnak, a rendezésnek és a fokozatosan helyére kerülő színészi jelenlétnek köszönhetően összességében hatni tud, és megadja azt a fajta szomorkás ráismerés élményt, hogy a szórólapon emlegetett Veszedelmes viszonyok óta legfeljebb a díszletek és jelmezek változtak, az emberi természet és a kapcsolatok azonban vajmi keveset.