Érdekes jelenség, hogy az előadás első felvonásában alig vannak komikus jelenetek; a közönség szinte egyszer sem nevet. Mindössze szimpla cselekményábrázolás zajlik: megismerjük a bankigazgató környezetét, mentalitását, megtudjuk, hogy a munkájának él, de 6 óra után azért szereti a nőket is. Általában elbocsátott gépírónői társaságát kedveli a leginkább, akik csak azt a pillanatot várják, hogy mikor rúgja már ki őket. Aztán egyszer csak egy váratlan meglepetés surran be az igazgató úr irodájába: a szegény sorból származó, szakadt ruhás, fiatal Nagy Zsuzsi, akinek egyetlen vágya, hogy munkát kapjon és dolgozhasson. Zsuzsi egy rövid beszélgetés után rögtön megkapja az állást, mert ő más, mint a többiek, ő egy felelősségteljes, becsületes, erkölcsös lány, akinek mindene a munkája. Innentől már sejthető, hogy mi kerekedik ki a történetből: az „amerikai álom”.
De ha belegondolunk, hogy valójában mi köthet össze egy bankigazgatót és egy szegény kis titkárnőt, leginkább arra a válaszra juthatunk, hogy a Meseautón kívül _semmi_. Márpedig a komikumnak valahonnan a valóság talajából kellene táplálkoznia ahhoz, hogy működjenek a túlzások, ténylegesen komikussá váljanak a karakterek és a helyzetek. Az alkotók a szórakoztatás és a nevelés kettős célját tűzik maguk elé. Ebből a szórakoztatás azért nem sikerül, mert rengeteg az erőltetett, elcsépelt poén az előadásban, amin egyszerűen lehetetlen jóízűen nevetni. Amikor már ötödszörre rángatják ki az ágyból a semmiért az egyik munkatársat, éppen mikor már majdnem elalszik, az nemigen tud vicces lenni. A nevelés pedig azért nem jön össze, mert hihetetlenül didaktikusan próbálják közvetíteni a tanulságot: a Nagy Zsuzsit játszó színésznő, Kovács Patrícia a közönség szemébe mondja, hogy az erkölcs mindig győzedelmeskedik, és bár megvolt a kísértés, ő végig hű maradt önmagához. Annak ellenére, hogy ő ezt szentenciózusan állítja, nem lesz hihetőbb, átélhetőbb, valóságosabb a története. A néző látja, hogy mindez így van, nem kell neki bizonygatni azt, amit az előadásban senki sem kérdőjelez meg.
Karinthy Márton rendezése a második felvonásban pusztán a szerelmi szálra koncentrál. A bankigazgató irodája átköltözik Párizsba, azért, hogy üzletet kössenek, de erről később szinte szó sem esik, csak annyi, hogy megköttetett az üzlet. Annál jobban ki van bontva a lávsztori, szinte minden más eltűnik mellőle: Párizs, romantikus város, ott minden megtörténhet, de ez még ott sem: a bankigazgató hirtelen gyönyörű nőnek kezdi látni Zsuzsit, nem csak egy jó munkaerőnek. Ez a pálfordulás pont az, ami az előadásban sem előkészítve, sem megindokolva nincsen. Zsuzsi pedig (akit csak a munka érdekel, és hogy el tudja tartani idős édesanyját) érdeklődni kezd az igazgató úr iránt, még női praktikákat is bevet – féltékennyé teszi kiszemeltjét – a cél érdekében. A fiatal, erkölcsös, szép és ambiciózus lány tehát beleszeret az öreg, munkamániás dúsgazdag bankigazgatóba. Persze nem a pénzéért szereti, hanem a jó szívéért, önmagáért. Az igazgató pedig rádöbben, hogy már nem kell neki más – pedig akárkit megkaphatna –, csak a szegény kis Zsuzsika, aki most kezdi megtapasztalni, hogy nő. El is érkeztünk az abszurdhoz - kár, hogy erre nem reflektál a produkció.
A színészi játék vagy a látvány talán megmenthetné az előadást attól, hogy semmitmondóvá és unalmassá váljon, de nem teszi. Nincs kiemelkedő színészi teljesítmény, ami valószínűleg abból fakad, hogy nem kidolgozottak a karakterek. Egyiknek sincsenek jellemformáló tulajdonságai, mindannyian csak szerepek maradnak, nem válnak hús-vér figurákká. A látvány sem ad hozzá az előadáshoz, megmarad a legegyszerűbb megoldások szintjén: a második felvonás egy párizsi hotelben játszódik. Mivel is lehetne a legkönnyebben a színpadra varázsolni Párizst, mint természetesen az Eiffel-toronnyal, ezért annak négy lábát a színpad négy sarkába helyezték.
Színházba - úgy gondolom - azért járunk, hogy hatások érjenek bennünket és élményeket szerezzünk. Nem vitatja senki, hogy szükség van olyan produkciókra is, amelyek szórakoztatják a közönséget. Senki sem vágyik mindig megrázó és lelkileg megterhelő előadásokra. De élmény és hatás nélkül nem színház a színház. Ám szórakoztatni is maradandóan érdemes: a valódi színház nem röppen el abban a pillanatban, amikor véget ér.