Vagy mégis. Tarelkinnek ugyanis esze ágában nincsen meghalni, hiszen nem az élettel, hanem a szegénységgel van gondja. Hogy hogyan került ebbe a szegénységbe az végtére mindegy is, lényeg, hogy ki sem látszik az adósságból, egyedül él egy koszos kis lukban, keserű és magának való, viszont kicsinyes és bugyuta. Így pedig meg is születik az ötlet: jobb sorsú barátjának halálát kihasználva – amelyben tetemes részt vállalt – megrendezi Tarelkin halálát, azét a Tarelkinét, akinek jobb felső zsebéében egy titkos dokumentum, köpönyegében pedig egy új személyazonosság, a hitelek és szegénység nélküli élet papírja bújik meg. Elkezdődik a játék, amely formátum, stílus és bármiféle nagyság nélkül egyetlen sorsra van predesztinálva, de odáig még hosszú az út.

Tarelkin ugyanis nem állja meg, hogy ne próbáljon a tűzzel játszani, és új személyazonossága mögé bújva kekeckedni hajdani rosszakaróival, amelynek során belekerül az államgépezet vasmarkába, ahol egészen új húrok pendülnek az előadásban: az eddigi nyomorkomédia átcsap hatalmi groteszkbe. Iván Antonovics Raszplujev, megbízott körzeti rendőrbiztos és Antyion Jelpigyiforovics Óh, kerületi rendőrkapitány kézbe veszi az ügyet, amely ekkorra már odáig fajul, hogy Tarelkin, a kicsi és jelentéktelen csinovnyik nyilvánvalóan _fordult farkas_ (értsd vérfarkas, vámpír és minden ilyesmi). Gyabronka József és Vajda Milán pedig már-már lírai szintre emelik a hatalommal felruházott kisstílűség dermesztő morális mocsarát, éterien ízlelgetve annak minden pillanatát, és mikronnyivá zsugorodva abban a másodpercben, mikor egy nagyobb kutya bukkan fel a láthatáron, és teszik mindezt olyan kecses humorral, amellyel mindez kristálytisztán láthatóvá válik.

Persze itt mindenki báb, még az Epres Attila alakította álravasz Makszim Kuzmics Varravin is, aki bár valamilyen hivatal valamelyik osztályának valamilyen vezetője, csak a rutinja és némi valódibb önérzet teszi nagyobbá, mint csinovnyiktársait, akiket a Máthé Zsolt, Vajda Milán, Ficza István, Gyabronka József, Bíró Kriszta ötösfogat egy organizmusként, finom humorral kelt életre. Mindenki az állami darálógépezet része, Debreczeny Csaba Tarelkinje is, akinek minden egyes mondata kicsinyes és szellemileg amortizált, de azt nehéz lenne elvitatni, hogy minden személyiségjegye a közegből következik. Aki pedig nem a gépezet része, az kiszolgálója annak: Takács Nóra Diána Mavrusa, a szakácsné szerepében már megjelenésében is tűpontos kliséje az orosz parasztasszony típusnak, Csvankin földbirtokos szerepében pedig úgy tud megható metaforája lenni a gerincbe tört méltóságnak, hogy karakterében egy gramm szimpatikus vonás sem fedezhető fel, így pedig Takács Nóra Diána mindkét alakot főszereplővé képes emelni. Bíró Kriszta pedig a harsányabb formában adja ugyanazt a kisszerűséget a különböző női figurákban, amely a közeget hivatott erősíteni.

Mácsai Pál rendezése mindennek ellenére mintha nem akarna igazán _itt_ és _most_ szólni, és bármennyire ismerősek a helyzetek, bármennyire is ott vannak az arra utaló gesztusok, hogy ez egy jelen idejű történet, az olykor vérbő, de főként egy sztenderd állapotban lévő groteszk közeg nem enged közel kerülni a történethez. Az összekacsintások működnek, de az előadás nem beránt ebbe a furcsán ismerős világba, hanem csak eljátszik a berántás lehetőségével, és ebben a kint is-bent is állapotban nem tud igazán kiteljesedni Tarelkin halálának abszurd realitása. Az interakció következetes, de nem bátor, és amennyire egész az előadás hangulata, annyira hiányzik ez a közös pont az előadás és a nézőtér között. Ettől függetlenül persze remekül lehet szórakozni Tarelkin halálán, az alaposan kidolgozott kisebb és nagyobb alakokon, de a meseszerűség összességében ezúttal mintha legyőzné a valóságot.