Az Amint a mennyben című előadás a kaposvári Csiky Gergely Színház „újratervezés” címmel ellátott évadjának mintha programadó darabja lenne. Egy világhírű karmester, aki szabályosan belebetegedett az életébe, elvonul a világ szeme elől. Újratervezés. A régi iskola épületét veszi meg, és ott él, egy Isten háta mögötti svéd faluban. A lelkésznek – aki minden újonnan érkezőt meglátogat, tanácsa mellé egy Bibliát és egy hólapátot ad ajándékba – kapóra jön az illető, aki konyít a zenéhez, kinevezi kántorrá a jövevényt, aki így a templomi kórus élére áll. A kórus gyakorlatilag az egyetlen önműködő közösség a helységben, csütörtökönként este gyűlik össze a falu néhány dalos kedvű polgára, hogy közösen énekelgessenek.

Csakhogy a karmester nem elégszik meg az örömdalolással. Azt szeretné, ha az emberek megtalálnák _a zenét_, ami ott van bennük. Ehhez keresni kell, s mivel a zene _ott van belül_, elengedhetetlen, hogy közelebb kerüljenek önmagukhoz. Egyre közelebb. Az emberek óhatatlanul elkezdik megismerni magukat. A saját hang keresése közben beleakadnak saját magukba. A karmester szokatlan módszerei azonban visszatetszést keltenek a faluban – természetesen éppen azokban, akik nincsenek ott. A lelkész egy alkalommal beül figyelni a történéseket. Vagy álljon be a kórusba, vagy menjen el – mondja neki a karmester. A lelkész inkább elmegy, és egyre gyanakvóbban viszonyul a kórushoz, amelyben hamarosan kiütköznek a problémák, a konfliktusok, az ellentétek – de egyre kontúrosabbá válnak a személyiségjegyek is.

Kay Pollak filmje, a Hétköznapi mennyország az utóbbi tíz év legfontosabb mozgóképei közül való. Patetikum nélkül, egyszerűen, mégis nagyon szépen beszél az ember magára ismeréséről, képmutatásról és morálról, lelkiismeretről és küzdelemről. Talán nekünk, magyaroknak ez az újratervezés itt és most _még fontosabb_. Mert arról beszél, hogyan érdemes építkezni. Hogyan lehet úgy közösséggé válni, hogy mindenki megtalálja magát benne - mert nem megváltozni kell ahhoz, hogy a közös cél felé hatás működjön, hanem elfogadni a másikat. A cél összeköt, és ez mindennél előbbre való. Tökéletes választás, egyúttal jeles gesztus Rátóti Zoltán igazgatótól és kiváló próba Rátóti Zoltán színésznek, aki maga játssza el a kívülről érkezett Daniel Dareus karmester szerepét. Ami neki való: az előadás programadó státusza nem póz, Rátóti pedig kiváló érzékkel vegyíti az elhivatottságot, a zene iránti szeretetet Daniel újratervezésének stációival – nyilvánvaló, hogy ami történik, számára is tanulási folyamat, amiben örömmel vesz részt. Igen, a híres karmester képes elmenni egy faluba, és képes _adni_. Egyértelmű, hogy nem Salzburg a cél – olyannyira nem, hogy nem is az ő ötlete a kórus bemutatkozása, ám egy jó eszköz, hogy a kórus tagjai _elhiggyék_, hogy megtalálták a saját hangjukat.

Funtek Frigyes rendezése maximálisan a színészekből építkezik, Csík György a tér oldalaiba, magasságába és mélységébe elrejtett színpadokat, illetve térhatárolókat variáló elemeket alkalmazó, észrevétlenül az előadásba szervesülő látványvilágát átgondoltan alkalmazva. Dinyés Dániel különleges zenei világot teremt, érezhető és átélhető a zenei _tisztaság_ felé vezető út. Nem túlzás azt mondani, hogy a kaposvári társulat színészei remekelnek a játszott figurák képében: Kovács Zsolt Stig, a lelkész morális kicsiségét, Szula László jól mutatja, hogy Conny sem nem nagy, sem nem félelmetes, csak senki nem mer ellene menni, Horváth Zita a lelkész feleségeként kinyíló szemmel ismeri fel, hogy férje hite csak képmutatás, prédikációja pedig önző, Kőrösi András hirtelen dühű Arnéja elsősorban a nyereségre koncentrál, Német Mónika Lenája a megállapodást, a biztos támaszt keresi Danielben, Nyári Oszkár Erikjének a tej is megalszik a szájában – végül mégis kimondja, amit régóta szeretne, Hunyadkürti György Holmfridje megtanulja, hogyan lehet válaszolni, Nyári Szilvia Sivje Stig „lelki társa”, önérzetét és érdekeit a hittel és álságos moralitással álcázza, Csonka Ibolya nagyothalló Olgája idős kora ellenére – vagy tán épp azért – merő érdeklődés, nyitottság és derű, Lecső Péter a kissé elmaradott Torre szerepében valóban meg tudja látni az igazat a hangban. A társulat teljesítménye kivételes, azt érezni, hogy mindenki pontosan tudja a helyét és szerepét a történetben és jól ismeri is azokat, akiket játszik.

Talán ennek fényében különösen érthetetlen, hogy az épülő előadás az utolsó negyedórában összeomlik. Talán már nem lehet fokozni azt, ami történik, talán Kay Pollak filmjét máshogyan kellett volna lefordítani színházra (Matuz János a film, illetve annak Soproni Klára által jegyzett magyar szövege alapján készítette a színpadi változatot). Mindenesetre az a megoldás, amit Funtek Frigyes választott, elszakad az előadás világától, s elszakítja magától a belefeledkezett nézőt is: Daniel utolsó útját filmen látjuk. Addig a film egy látomásos világot mutatott (egy alagutat, feltehetően Daniel látomását), az elbeszélés egyfajta segédleteként, ezen a ponton azonban a film teljes értékű (párhuzamos) narrációvá válik. Elvesztjük Danielt, elveszítjük a közös teret, amivel a rendező a film valóságosságát engedi elhatalmasodni a darabon, a zárlat sajnos nem működik, Funtek nem tudja katarzisközelbe hozni sem a kórus immár Daniel nélküli fellépését, sem Daniel halálát. A színház nem adhatja át a terepet a mozgóképnek, egy másik médiumnak, hiszen az önfeladás. Ennek a darabnak a színházban kellene befejeződnie, hogy egésszé válhasson az előadás. Hiába jön le hozzánk a kórus, ez már csak egy gesztus. Ide, a végéhez nem ártana egy újratervezés, amiben nem csak az világos, hova szeretne eljutni az előadás, de az is bizonyos, hogy hogyan. Ezt nem lehet elspórolni.