Az egyórás színházi előadás valójában prezentáció. Azt is mondhatnám, lecke. A színpad közepén egy írásvetítő áll, Alina az aktuális naplórészlethez tartozó színes fóliákat helyezi, cseréli a vetítő fényében: a papagája rajzát, kivágott és fölragasztott fotókat a favorizált énekeséről, Barbie-babát miniben és földet seprő szoknyában, a családot anyuval, apuval, apu nélkül, anyu nélkül. Elképzelhető, hogy ez tényleg az ő egykori napló-füzete, de nem kizárt az sem, hogy az előadáshoz készült kellék lapjait látjuk. A kérdés persze nem egy füzet valódisága, hanem, hogy valakinek az élettörténete, személyes tapasztalata, vagyis az ön-dokumentáció milyen megvilágítást igényel a célból, hogy az egyedi magában hordozhassa az általánost is a színpadon?

A Felelősségem tudatában kijelentem rendezője, David Schwartz a prezentáció-forma mellett dönt. A színházi tér adott, benne ülünk, a középen kettémetszett nézőtéren, a MU Színházban. De a drámai szituációk sora nem előttünk, a színpadon ölt testet. A dráma az életben esett meg, már lejátszódott a múltban, s Alina szavai most révén csak visszfényük a mienk. Miközben arról mesél, miként vesztették el egy balul sikerült kezesség miatt a lakásukat, egész addigi életüket, s költöztek roma rokonokhoz a mélyszegénységbe, nem tudni, melyik az a pont, amelyen válik külön egymástól a saját, megélt tapasztalatairól valló Alina, illetve az általa alakított színpadi karakter. Ha egyáltalán különválik. Az előadásmód tényszerű, nem különösebben apellál az érzelmeinkre, sem az intellektusunkra. Egyszerű, mint egy lecke, amit fölmondanak, mert valakinek be kell vállalnia, ha szólít a tanár. A fogalmazás néhol suta, naivitása a gyereké. Válogatás nélkül elénk hordja önazonosságának építőköveit a brazil szappanopera-sorozatok hőseitől kezdve Jackón és a Popcornon keresztül egészen a horoszkópjáig. Előttünk áll előbb egy tipikus, rajongó tízéves, akinek a farmer a népviselet. Aztán egy tipikus tinédzser, jelesül Skorpió, aki skorpiósága folytán művészi hajlamokkal bír. És végül egy tipikus fiatal lány, aki karriert akar, s „felelőssége tudatában kijelenti” az egyetemre szóló jelentkezési beadványban, hogy emberi körülmények közt szeretne élni.

S mindezt át- és átszövi egy száz százalékig roma család sorstörténete. Nem beszélhetünk a szó szoros értelmében vett drámai szituációról, hacsak a szembesülés és a szembesítés a megbélyegzéssel nem az. A játék megvilágított térben folyik, láthatóvá lesz a nézőtéren ülők minden rezdülése. A többször is ránk mutató reflektorfényben pillanatokra magunk is megbélyegződünk, vádlottak vagyunk, csak abban nem lehetünk biztosak, ki a vádló. Azok, akiket nem akarunk elfogadni; vagy azok, akik közé mi magunk nem férkőzhetünk. Az egyes életfejezetek, leckék közt felhangzik a zene. Az írásvetítőtől balra, egy asztalka és két gitár társaságában Catalin Ruela foglal helyet, szájában szilveszteri gumisíp, lábánál és keze ügyében dobolásra alkalmas „ritmusszekció”: egy kislány íróasztalának lehetséges tartalma átlátszó és színes vonalzókkal, golyókkal, ceruzákkal, játékokkal. Valahol a második polcon egy medve ingatja a fejét, eszembe jut, hasonlóm nekem is volt, csak az kutya volt. Az egytagú zenekar egykedvűn monoton dallamaiba Alina „szkreccsel” bele időnként. Egy írásvetítő, egy régi napló, egy-két öreg fotó kivágva, ragasztva úgy aránylik a színpadhoz, mint a vonalzó, a golyó, a gumisíp a két gitártesthez. A történet drámaisága a drámát átélt személyhez.

Az elbeszélés tartalmától, a vetített képektől igazán akkor fordul a figyelmünk Alina Şerban felé, mikor ő a kettéválasztott nézőtéri széksorok közt felgyalogol egészen a legfelső részre, s onnan intézi hozzánk szavait. Egészen ki kell csavarodnunk, hogy lássuk. Erőfeszítést kell tennünk, hogy lássuk őt. Őt is, ne csak a roma- meg cigánykérdést.

_(a 10. Kortárs Drámafesztivál előadása, 2011. november 28.)_