A eredeti helyszín egy hétköznapi lakás, amibe forgatni megy a nagynevű rendező, hogy megcsinálja legújabb korszakos remekművét, amely nyilvánvalóan jelentős helyet fog elfoglalni a filmtörténeti kalauzokban. Csakhogy kiderül: a rendező úgy dilettáns ahogy van, mindent a segédrendezője rendezett helyette, a színészek pedig nem tudnak mit kezdeni az olyan típusú instrukciókkal, hogy „játssz úgy, mintha egy angol vécé lenne a lakásban” és társai. A vezető színésznők felmondanak, a rendező is felmond, a gyártásvezető megold mindent, a segédrendező megérkezik, az operatőr mindent jobban tud, az asszisztencia asszisztál, a tulajok ügyeskednek, a világosító fickóskodik a háziasszonnyal, minden úgy megy, mint ahogy a nagykönyvben meg van írva: káosz és fejetlenség mindenfelé, pont, ahogy egy filmforgatást elképzelünk.

Böhm György pedig korrektül levezényli a cseppet sem kiszámíthatatlan, de lendületes történetet, mindössze a színlapról hiányzó dramaturg munkája kellett volna ahhoz, hogy Mertz Tibor a rendező karakterében stabilabban találja meg a dilettantizmus manírhalmainak határait – komplett monológok vesztik el jelentőségüket, aztán egy másik minden tekintetben _jól ül_ –, és akkor talán az előadásban így kialakult hullámvölgyek száma is mérséklődött volna. Akit azonban egy pillanatig nem zavart semmilyen hullámvölgy és semmi más, és akivel tulajdonképpen beléphet az előadás a szórakoztatás hímes mezejére, az Zsurzs Kati pontosan tempírozott, remekül poentírozott természtes komikája (Örömanya II.), amit tökéletesen egészít ki Egri Márta megfáradt színészsorsot megfestő, keserédes tragikája (Örömanya I.). Párosuk a színészi létezés tragikomikus kiskönyve, annak fogyaszthatóan negédes lenyomata. Ám hogy a Sághy Tamás alakította segédrendező figurájának a rendező miért nem engedte, hogy a bukásig valamilyen ívben jusson el, és ne legyen az első perctől világos a végpont, azt nem tudni, ahogy azt sem, hogy miért volt szükség a hatalmas színészgárdára. Az már sokkal jobban érhető, hogy Balikó Tamás a nagy hatalmú pártfunkci Böröczker elvtárs szerepében mit játszik, Balikó érti az emberarcú diktatúra minden mondatát és gesztusát, aki képes úgy elvenni, hogy az adománynak tűnjön, és képes erkölcsöt csiholni a semmiből is. Mindenki más betölti a neki szánt és megírt szerepet, de talán Mikola Gergely e. h. tud egyedül markáns karakterként megjelenni a mitugrász asszisztens figurájában, igaz ő dramaturgiai segítséget is kap: ő ugyanis a hatalom szeme és füle, a _valódi hatalom_ ismerője és letéteményese.

A film forog, a hatalom játszik a kebelébe került emberekkel, legyen az a hatalom a rendező vagy a párt hatalma, csupán játékszer benne mindenki. A tehetség pedig csak asszisztens annak kezében. Csurka István 1976-os drámája igazi reménydarab, amelyben legalább a kisemberek egymás megértésére és megbocsátására találnak, jelezvén, hogy a hatalom nem feltétlenül harc. A hatalom lehetőség, amivel tehetséges embereknek kellene élnie, vagy legalábbis a tehetséges embereknek élnie, nem pedig visszaélnie kellene vele. A hatalom nem harc. A hatalom együttműködés. Legalábbis az igazi. Egyértelmű, hogy akinek a hatalom a kezében van, öntörvényű, gyáva és nem ismer senkit, noha szeretne tudni mindent mindenkiről. És bár Böhm György rendezése nem vállal kockázatot a tekintetben, hogy valóban transzparens élményt gyártson az alapanyagból, a produkció így sem marad e tekintetben néma, bár kétségtelen, hogy az előadás sokkal kevésbé játszódik _itt_ és _most_, mint a történet maga, és így lesz a húsba vágó dráma helyett kellemes vígjáték az estéből. Mindegy: aki kedvet érez magában, gondolja tovább. Talán van ott valami.