Történt ugyanis 2009 novemberében, hogy a börtönben előzetes letartóztatásban, vádemelés nélkül ülő Szergej Magnyicjkij meghalt Egyébként azért került a rács mögé, mert könnyebbé tette 30 milliárd forintnak megfelelő orosz rubellel az állam pénztárcáját. Bocsánat, az Egy óra tizennyolc (perc) erről már nem szól, hanem egy elképzelt tárgyaláson szólaltatja meg a Magnyicjkij haláláért felelősöket. Illetve a Teatr.doc társulata által vélt felelősöket, bírókat, orvosokat, ügyvédeket, elvileg csak arra hívva fel a figyelmet, hogy az orosz igazságszolgáltatásban valami nem stimmel, mert Magnyicjkij a mai napig ismeretlen körülmények között, egyik pillanatról a másikra halt meg egy szobában. Tisztázzuk: ezen sorok írója nem szeretne ezen előadás alapján sem állást foglalni, sem igazságot tenni az orosz belügyek szövevényében, sem bármelyik oldalra voksolni az igazságszolgáltatás vs. Magnyicjkij, két éve tartó, nemrégiben felfrissített nyomozásban. Szeretne azonban megérteni egy alkotói attitűdöt.
Bár a produkció a színlapon dokumentarista előadásként aposztrofáltatik, mégis távol tartja magát mindennemű mélyre vezető kutatómunkától, az események részletes bemutatásától. „Utána lehet olvasni a neten” – ajánlja fel a szíves lehetőséget a beszélgetésen az egyik alkotó. „Nem akarunk ítélkezni” – szól a másik, miközben fel-felvillanak emlékeinkben a székekről felálló szereplők önvallomásai, azoké a szereplőké, akik határozottan önmentegetőzőnek, felelősséghárítónak, néhol pedig nagyon is szembesítőnek voltak beállítva (ennek ellenére érdekes a szereplők civil és konstruált karakterek között lebegő színpadi létezése). Lehetne sorolni még az önellentmondásokat a történteket foltokban megmutató, kizárólag a szikár eseménybemutatás szintjén maradó előadásban, de úgy tűnik, hogy a Teatr.doc ezen produkciójának attitűdjéből valami nagyon alapvető dolog hiányzik a színház kapcsán.
Dicséretes a szándék, hogy aktuális társadalmi ügyek bemutatására, fontos, ma feszítő kérdések megvitatására akarják használni a színházat (furcsa, hogy ezért külön dicséret járhat, hiszen a színháznak ez a dolga). Az már annál kevésbé, hogy félreértelmezik ennek kereteit – illetve meg sem teremtik –, hiszen egy ilyen esetben a színház arra egy remek eszköz, hogy az adott helyzetet árnyaltan, emberi indítékokkal, sorsokkal és gondolatokkal körítve kérdéseket tegyünk fel problémák, megoldást igénylő helyzetek kapcsán. Semmiképpen sem arra, hogy megmondjuk véleményünket másoknak – annak is megvan a maga helye. Az orosz társulat Mihail Ugarov rendező vezetésével, még ha sokszor nem is szándékoltan, de valami ilyesmit tesz, indítékok és gondolatok nélkül pedig arra ösztönzi nézőjét, hogy tegyen aktuálpolitikai állásfoglalást – igaz, nem sulykolva –, annak ellenére, hogy a társulat állítása szerint csak fel akarták hívni az orosz korrupció elburjánzására az emberek figyelmét.
Azzal a mondattal zárul az előadás, hogy mindenki maradjon a helyén, mert az előadás utáni beszélgetés nem közönségtalálkozó, hanem a produkció része. Mire gondol ilyenkor a néző? Talán egy megrendezett beszélgetésre az alkotói részről, illetve eltervezett és gondosan felépített kérdésekre a beszélgetés vezetői részéről. Persze ez naivitás, hiszen egy-két előkészületi kulisszatitkon túl nem igen tudhattunk meg mást, csak azt, hogy mi az alkotók véleménye, illetve azt, hogyan kell(ene) érteni az előző negyvenöt perces színpadi produktumukat.
Persze fontos kérdés, hogy az állam és az igazságszolgáltatás miként számol el az emberek felé a tetteivel, és nem csak Oroszországban, Magyarországon is akadnak ez ügyben nézeteltérések, de talán jobb mindezt egy értelmes kereteket biztosító, gondolkodó előadás után megvitatni és nem csak valaminek a kapcsán egymásnak ereszteni a véleményeket. Az Egy óra tizennyolc (perc) szereplői örömmel mondják el véleményüket, a kérdés csak annyi, hogy minket ez Magyarországon ebben a formátlanságban miért érdekeljen? A mögöttes, amivel mi is bajban vagyunk - na, az már annál érdekesebb lenne.
_(10. Kortárs Drámafesztivál, 2011. december 2.)_
