A Német-Római Császárságban vagyunk, a 16. században, nem sokkal, de azért nem is olyan kevéssel a reformáció után, Luther még él. Egy nemes nyugodtan vállalhatja református vallását, nem származik belőle baja. Kolhaas Mihály lócsiszár, rendes, gondos ember, kereskedik, majorságot vezet, szerető felesége és kedves gyereke van, jó szívű, okos, békés ember. Olyan, akire szívesen rámondjuk: jóember. És tényleg az, de naiv. Kolhaas komolyan hiszi: az igazságtalanság, ami Drezdában érte – két lovát jogtalanul lefoglalták –, csak azért nem nyer igazságos elégtételt, mert a császár őfelsége buzgó alattvalói nem tudják az ő kegyelmét méltón képviselni. Kolhaas eme gondolata felesége életébe kerül, és egyszer csak kizökken minden a helyéről: átverték, semmi nem úgy van, ahogy a császár mondja, sőt, az álszentség mindenfelé az igazság nevében pöffeszkedik, és valójában a mihaszna végrehajtóké minden hatalom. Nem ez volt ígérve. Nem ez volt a _deal_.

Akinek minderről aktuálpolitikai áthallások kezdenek derengeni, az nyilván nem véletlen, bár Znamenák István rendezése nem fekszik rá a közéleti és közérzeti hullámokra, nem konkretizálja az áthallásokat, csak elmesél egy történetet. Pedig Sütő András drámája láthatóan sokkal inkább - ha nem is tandráma, de - példabeszéd jellegű: a klerikális tartalom mögé elhelyezett filozófiai igényű párbeszédek és az archetipikus szereplők (a jó, a naiv, a heves, a gonosz, az álszent stb.) súlyossá, elemelté, stilizálttá teszik a szöveget, amire a díszlet ugyan tud reflektálni – tulajdonképpen csak térelválasztó elemeket állít fel a teret tervező rendező –, a játék azonban már kevésbé. Mintha nem született volna meg a döntés, hogy mennyire reális és mennyire képletes az a drámai folyamat, ami a színpadon lezajlik e. Mert kétségtelen, hogy Kolhaas Mihály megjárja a mennyet és a poklot, ráadásul nem is egyszer, a remény és a csalódás között, mint egy virgonc jojó vergődik, de Kolhaas szerepében Szarvas József játéka ezzel ellentétben monoton. Ez nem azt jelenti, hogy ne lenne különbség a kiegyensúlyozott és a csalódottságában a felesége halála után az öntörvényűség útjára lépő lázadó között, de a belső bizonytalanság szétfeszítő ereje, illetve a tanok által bábként mozgatott, önmagával is ellentmondásos figura mintha belül nemigen változna. Szenvedély nélkül pedig ez a figura nem nagyon tud életre kelni.

Már az első tíz perc után egy végeláthatatlan filozófiai vita kellős közepén vagyunk, és a lassú felvezetés tulajdonképpen csak az első másfél órás felvonás utolsó pillanatában ér véget. Ezután gyors leszámolás következik a rosszfiúkkal, mint egy jobban sikerült akciófilmben – csak éppen korhűre hangolva –, és máris ott vagyunk Luther Mártonnál, a történelmet fenekestül felforgató pap templomában, és az Istennek nem akar kiderülni, hogy a fél tartományt jogos igazságsérelemből legyaluló, de mégis indulatból cselekvő Kolhaas és a patetikussá vénült Luther párharca az igazság, a bölcsesség, az árulás, vagy valami egészen más nevében zajlik. Blaskó Péter Lutherje dühös, de nem tudni, hogy Kolhaasért, magáért vagy az új egyházért-e. Mintha nem lenne tiszta egyik fél helyzete sem a szellemi csatározás során, pedig ez a nagyjelenet: itt aztán izzania kellene a levegőnek. De nem izzik, csak halványan parázslik, ember és eszme nincs egybegyúrva, és így egyik sem tud igazán kibontakozni. Söptei Andrea, Hevér Gábor, Farkas Dénes, Murányi Tünde, Marton Róbert, Földi Ádám, László Attila, Seres Dániel, Előd Álmos, Váncsa Gábor, Újvári Zoltán és Gerlits Réka feladata ezzel szemben jóval szimplifikáltabb, egyszerű figurákat kell egyszerű módon játszaniuk, és mindenki be is tölti a szerepét a képletben, ezen igazán csak Rába Roland Müller Ference tud igazán túlmutatni, aki egyszerre tűnik konzervatív polgárnak és lappangó perverznek.

De nem csak a nagyjelenet nem sistereg, az előadás sem, pedig minden valószínűség szerint nem véletlenül gondolta úgy a Nemzeti Színház, hogy az _Egy lócsiszár virágvasárnapja_ ma, 2011-ben nagyon is képes arra, hogy egy, még a maga teljességében ki nem bontakozó társadalmi jelenségre reagáljon. Az emberek ugyanis nem szeretik, ha átverik őket. Azok pedig pláne nem, akiket saját hitük árul el kijózanító, kegyetlen félreérthetetlenséggel. Ilyen persze Magyarországon nem történhet. De azért a Nemzetiben megtörténhetett volna.