Jolán ugyanis elképzelhetetlenül szürke, unalmas és jellegtelen élete mellett operettet ír, egy spirálfüzetbe, amely műveket közlésre szánja az oly árulkodó című Magyar Boldog folyóirat számára, "Szabadság-szerelem témában, melyről Operettszínházzal fogok tárgyalni, mivel hamarosan kapcsolatba is vagyok". Persze, kapcsolatban csak szeretne lenni, egyrészt, mint valóságosan nyomorú életében megállapítja, akár takarítónőként az Operettszínházzal, másrészt a jeles kuplészerző Eisemannra hajazó nevű Kleisermann Mihály jegyvizsgálóval, aki zenei támogatást adhatna Jolika dalműveinek. Ezen dalművek pontosan annyira naivak, cukrozottak és habosak, amennyire Jolika élete egyhangú és semmitmondó: nagyon. S bennünket szerencséltet ezen az estén előadandó részleteket eme alkotásból, miközben élete nagy fellépésére készül.

A Földszint 2. egy lakásszínház Egerben. Alkotói azért hozták létre, hogy legyen hol színházat csinálni, ha már az e célra létrehozott intézményben népnevelés, identitáskeresés és buzgó reménykedés zajlik szakmai munka helyett. Azt lehetne gondolni, hogy a lakás nem igazán válhat színházzá. Ez igaz lehet akkor, ha nem megfelelő a darabválasztás. De az alkotók, Szegvári Menyhért rendező és Nádasy Erika színésznő már-már a pimaszság határáig menően pontosan érzik a teret – és pontosan tudják, hogy az Ibusár itt talán még erősebben, még közvetlenebbül, még szívbemarkolóbban képes működni, mint bármely konstruált térben. Ugyanis ez a közeg _kicsi_. Az utcára néző lakásablak a jegykiadóablak, és a néhány kellék ehhez képest helyezkedik el a térben. Nincs magas belmagasság, ami megfogná a hangot, nincs technika, amely eluralkodhatna a színészen. Hús-vér színházat látunk. A Sárbogárdi Jolánt alakító Nádasy Erika pontosan úgy viszi a vásárra a bőrét, ahogyan Jolika a sajátjáét. Na de hogy mennyire nem úgy! Nádasy nem az álmát valósítja meg, hanem a szakmáját gyakorolja. És már majdnem leírtam azt a szót, hogy "profin", csak ez a szó annyira _steril_, annyira semmitmondó. Hogy lehet profinak lenni úgy, hogy az ember közben tökéletesen személyes, póz nélküli? A próbatétel _közös_ Nádasyban és Sárbogárdiban, ez világos. De hogy mennyire más, hogy Nádasy nem a Magyar Boldogban való megjelenésre áhítozik, nem cukorra és mázra hangol, hanem teszi a dolgát, és önmagát fejezi ki Sárbogárdin keresztül, az már irdatlan különbség, hiszen pont ez, amire Sárbogárdi Jolán soha nem lesz képes.

Szegvári rendezése nem mostani, hanem öt évvel ezelőtti. Bámulatos azonban, hogy az operettbetétek sematikussága, népnevelési célzatú közhelyessége, köztársasági elnöki magaslatokba ívelő nyelvi meghökkentése mennyire árulkodik a _remény_ szemléletéről. A kilátástalan, kudarcos reményéről, amely soha nem lesz képes önmagává válni, éppen azért, mert az álom és a valóság immár nem köthető össze soha. A távolba vonatozó Kleisermann – akiről a huszársereget diadalra vezető Bajkhállóy Richard kapitányt mintázza művében –, a nyáladzó-dörgölőző-ajánlkozó állomásfőnök – az operettben a gaz áruló szerepét betöltő Talpighy gróf – egyaránt Jolika életének megkeserítőivé válnak; már csak bennük tud gondolkodni, hiszen amit lát az ibusári menetjegy-kiadó kuckóból, az ez, meg a folyamatosan papoló édesanyja. Az ő kitörése az operett, amit ír, csak az abszolúte alkalmatlan a kitörésre, Jolika pedig alkalmatlan arra, hogy ezt észrevegye. Az édeskésen nyálas operettálommal takarja el maga elől saját létezésének lehetetlenségét, saját műve pedig olyan remény, ami nem valós alternatíva, hanem öncsalás.

Darvas Ferenc közismert nótákat és operettdallamokat minduntalan a MÁV-szignál futamával keverő muzsikáját Nagy Zoltán egyetlen zongorán tolmácsolja, lendületesen és pontosan. Az előadás pedig egyetlen nagy tragikomédia (a szó klasszikus értelmében: tragédia és komédia) egy fiktív életről, amiben az a legszomorúbb, hogy a fikció abszurditása mintha egyáltalán nem lenne abszurd. Ami igazán szívbemarkoló, az az, hogy ahogy haladunk előre az időben, egyre kevésbé abszurd az abszurd. A Magyar Boldog és társai.