Mert hogy ott is vagyunk. A Cirkus Cirkör Svédország egyik legismertebb újcirkuszos csapata, és megnézve a csapat Wear it like a crown című előadásához készült promóvideót akkor valószínűleg sokan megértik, hogy miért is turnézhatják be a fél világot. Zuhanás után pusztán centikre állnak meg a földtől, láncfűrészeket és tonettszékeket röptetnek, kést dobálnak és olyanokat csinálnak pingpong labdákkal, amit senki más kerek e világon. Mindehhez sejtelmes félhomály, a könnyű füstfoszlányban elegánsan sorjázó fénycsíkok és egy porond jár. Szóval a cirkusz résszel tényleg semmi gond, még a bohócok is kortárs formát öltenek, semmi piros orr meg csónakcipő, csak a furcsa hangok, a bájos elesettség, a kedves esetlenség és infantilizmus maradt meg belőlük. Ellenben az a kérdés, hogy mindemellett a színház merre van.

Az ugyanis látható, hogy van valami, mert mintha a színpadi események és a makettlakás belső életének videofelvételei valamilyen viszonyban állnának egymással, sőt, azt is lehet látni, hogy itt nem csak mutatványosok, hanem karakterek is vannak a színpadon. A késdobáló zsonglőr például japán, aki nem kardokat, hanem láncfűrészeket festeget kézzel gondosan, van egy bohóc, aki folyamatosan egy aggyal akar valamit, egy pókembernő, egy szelíd lány és egy kedvesen macsó fiú, de hogy ők hogyan is találkoznak, ők miért azok, amik, és ez az egész hogy jön a porondhoz - nem teljesen tiszta. Történet ugyanis nincs, ők inkább bizarr, egyszerre horrorisztikus és önironikus figurák, vagy inkább metaforák. A baj csak az, hogy nincs meg az a tiszta keret, amin belül az egyes elemeket úgy is lehetne értelmezni, hogy az túlmutasson az adott jeleneten, sőt, az egyes jelenetek, artista- és zsonglőrszámok egymással ne csak fizikai, hanem valamilyen más viszonyba is kerüljenek. Valami nagyon stílusosan idézőjelbe tett darkos hangulaton kívül azonban egyéb koherencia nem lép fel a hatalmas zacskó és az égből potyogó vécépumpák között.

De ez is elégnek tűnik ahhoz, hogy alapvetően jó hangulatban, olykor lélegzetvisszafojtva, olykor jókat mosolyogva, örömből tapsoljunk akár a megkönnyebbüléstől, akár a kitörő elismeréstől - mindkettőre bőven akad apropó. Ugyanakkor viszonylag kevés az igazán kijátszott jelenet, mint David Eriksson és Fouzia "FOFO" Rakez pingponglabdákkal végrehajtott jelenetfüzére, amiben igazából minden megtörténik, amit egy pingponglabdával szájjal meg lehet csinálni, de David Eriksson az, aki inkább eltalálja a bohóchangsúlyt is, és nagyon érzi a termete és figurája közti feloldhatatlan ellentétet. A színes-sötét szcenikai megvalósítás pedig mintegy védjegyként fut végig az előadáson.

A siker pedig kitörő és óriási. A taps kétségkívül megérdemelt, olyat láttunk, amit nagyon ritkán (bár a Trafóban egyre gyakrabban) láthatunk, már csak a The Tiger Lillies hiányzott kísérőzenekarnak, és akkor teljes lett volna a show, a két atmoszféra ugyanis az utolsó rezdülésig tökéletesen egyezik. Mert a Wear it like a crown inkább showműsor maradt, mint színház, s dacára annak, hogy az átkötő jelenetek viszonylagos kreativitásdeficitje kicsit lelassítja az előadást, annak kétségkívül nagyon rendben van.