1940-ben járunk, a második zsidótörvény után, ebből az időszakból láthatunk egy mindennapi történetet. Gábor Dezső munkaszolgálaton van, felesége, Emma nem tudja mikor fogja őt viszontlátni – ha egyáltalán, mindenesetre reménykedik. Ja igen, fontos, hogy a Gábor család zsidó származású – persze abban a tekintetben, hogy a Teleki kormány által létrehozott törvény, jelentősen korlátozza a szabadságjogaikat. Gáborné unokatestvére, Weiner Janka igyekszik minden segítséget megadni gyermekét egyedül nevelő rokonának. Persze a történet többi szereplője se áll olyan távol a szűk családi körtől. Janka szeretője,Imre magas rangú katonatiszt, a kortól elütő liberálisabb gondolkodásmóddal, nem úgy öccse, Johannka, aki ahogy erősödik a fasiszta rezsim úgy érzi egyre inkább nyeregben magát. Közben Janka segédlelkész unokatestvére, Ottó az egyház által kiadott látszatmegbízásnak próbál eleget tenni, miszerint menekítsen meg zsidókat. És akkor ott van még Imre és Johannka unokatestvére, az újságíró Vince, aki próbál valamiféle oknyomozást folytatni a rezsim ténykedéseiről – nem mellesleg utóbbival közös szeretőt tartanak Márta személyében. A nemzeti önérzet, a "vissza Trianont" lelkivilág fokozatosan határozza meg mindennapjaikat.

Az előadás második felvonásában már 1946-ban járunk. A németek már elveszítették a háborút, a szovjet "felszabadítók" pedig éppen kezdik magukat kényelembe helyezni az országban. A felállás megváltozott: az üldözők váltak üldözöttekké. És ebben az értelemben a Vörös Hadsereg eleget is tett felszabadító voltának, de ez sokkal inkább kelet-európai berendezkedésük melléktevékenysége, a hatalom megszerzésének kénytelen-kelletlen vonzata. A családban is átalakul az élet, az eddig elnyomott Vince felülkerekedik Johannkán, sőt olyannyira áthatják őt az új "gondolatok", hogy már a családban is ellenségeket keres.

A "sehol és sehogy sem vagyunk biztonságban" érzés állandó a színpadon, miközben Alföldi Róbert egy modern térben (díszlet: Menczel Róbert), korhű ruhákkal (jelmez: Füzér Anni) jelenetről jelenetre, apró, következetesen használt szimbólumok segítségével bontja ki azt a nagyon is nemzetinek mondható igényt, hogy szükségünk van a szélsőségekre, _nemzet-szociálisan_ – hol az előtagra, hol az utótagra helyezve a hangsúlyt. De, hogy ez a történet mitől is válik többé, mint egy, a '40-es éveket általánosan áttekintő történelemlecke? Hogy igazából nincs ott a hatalom a színpadon, az énekkar ugyan olykor-olykor megjeleníti, de általuk sokkal inkább egy hangulat ölt testet – ami szintén sajátosan _magyar_, köszönhetően Bella Máté komoly és népzenét ötvöző, tört dallamainak. _Emberek vannak_, a maguk szabadságvágyával, hatalommániájával, lojalitásával, erőszakosságával együtt. Emberek, akik hol szenvedik, hol terelgetik az aktuális irányzékot.

Znamenák István az est egyik legösszetettebb alakítást nyújtja Flórián Imre szerepében, hiszen katonadiplomatájának egyszerre több oldalnak kell megfelelnie. A színész ezt elfojtott vívódásokkal, kitörésekkel, kimért játékkal adja át maradéktalanul. Emma egyszerre hűséges, szeretettel teli társ és szenvedélyesen vágyakozó nő – e kettő között pedig érzékletesen, mindkettőnek eleget téve tart egyensúlyt Söptei Andrea. Weiner Janka bölcs és előrelátó unokatestvér Nagy Mari játékában, aki pontosan tudja, hogy hogyan lehet túlélni. Nagyon fontos, hogy egyikőjük alakításában sincs elfogultság valamiféle erkölcsi, etikai norma felé, a két színésznő nem helyesnek vélt életet mutat meg, hanem emberi életet, ami hibákkal és ellentmondásokkal teli – de így teljes (egyedül az első felvonás végén billen át az érzelmek javára az előadás). Földi Ádám nagyon mélyre dugja el Flamm Johannka emberi együttérzését, a színész alakításában teljes értékűvé váló, egyértelműen görcsből és frusztrációból táplálkozó, öltönyös nyilas-huszár lét mögül azonban az elnyomott érzések is felbukkannak, amikor Johannka szabadon engedi Weiner Jankát. De Földi azt is tökéletesen érzékelteti, hogy ez nem az emberség, hanem az ösztön és az önellentmondás jele: karaktere gyakorlatilag bele van zúgva a nőbe. Szatory Dávid alakításában Weiner Ottó jóindulatú és ártatlan segédlelkész, akinek lételeme a hit, Szabó Kimmel Tamás Vincéje pedig van annyira átgondoltan nagyképű és pökhendi, hogy simán kitelik tőle, hogy míg az egyik elnyomás ellen lázad, addig a másikat teljes vállszélességgel kiszolgálja.

A végére jelentősen megritkulnak a szereplők, Vince eleget tesz feladatának. De a történet itt nem ér véget, hiszen itt _nem a történetről_ volt szó. Köszönhető ez annak, hogy Závada drámája végig jövő időben játszódik, a szereplők folyamatosan reflexiót gyakorolnak, mindig hallhatjuk, hogy mit fognak tenni, minden fontosabb momentum előtt elhangzik, hogy "majd". Ezáltal nem csak egyfajta eltartottság és a nézőt részvételre, átélésre és átgondolásra késztető előadás jön létre, hanem az események kapnak egy "ez megtörténhetne" hangsúlyt – úgy, hogy közben pontosan tudjuk, hogy megtörténtek. Nem véletlen ez az ellentmondásos forma (mindeközben az előadás látványa az aktualitást erősíti), ami így nem arra emlékeztet minket, hogy a történtek bármikor pontosan így újrajátszódhatnak, hanem arra, hogy az a gondolkodásmód, ami ezt az egészet szülte, az _van és létezik_. És lehet bárhogy nevezni a rendszert, ami meghatározza, az, úgy tűnik, mindig ugyanaz. Hogy legyünk elnyomottak vagy elnyomók, szükségünk van a szélsőségekre, csak bennük tudunk létezni. Gyilkolunk, szenvedünk, harcolunk, népeket utálunk, bármilyen erős rendszerhez gondolkodás nélkül odaállunk, és akkor érezzük jól magunkat, ha megmondják, mit tegyünk. Ez a történelmi hagyomány. Nem lehet nem észrevenni a kérdőjelet: _tényleg_ ez a miénk? Tényleg ettől lennénk _magyarok_?