Annyiban ki is derül, hogy végigvonul benne egy ajándékba adott deilephila (feltehetően konkrétan egy Deilephila Euphorbiae ab Pestújhelyiensis Bezsilla L.), bár igazából lehetne akármilyen, a helységhez köthető tárgy, eszköz, de éppen ez a lepkeszerűség az, amelyre az alkotók választása esett. Klappol, hiszen az ígéret szerint a XV. kerület (Pestújhely, Rákospalota és Újpalota) legendáit tárja fel a darab. A feltárás végül is nem igaz, mert inkább azt lehetne mondani, hogy a helységnevek és néhány kerületi sajátos motívum alapján egy, végül is teljesen általános szkeccssorozat kerekedik ki, amely 1910 - Pestújhely önálló településsé válása - és valami közelebbi időpont között játszódik.

A felütés az obligát majd negyedórás várakozás után egy temetés képe, a KoMa bázis iskolából színházzá változó előcsarnokába robban be egy gyászmenet, majd jön a rendőr, és megkéri az elvtársakat, hogy ne temessenek ide, a régi temetőbe, mert itt lakótelep épül. A jelenet kicsengése az, hogy tényleg épül lakótelep és tényleg a régi temető helyére, hát tiszta hülyék voltak ezek az elvtársak. Ebből bármit ki lehetne hozni, ha lenne egy keretjáték, mondjuk az új Újpalotát tervezők vezethetnének elő dolgokat, aztán ebből megelevenedhetnének események. De semmi ilyen nincs: a színházteremben folytatódó előadás visszamegy az időben, 1910, 1930, 1950 van, a fürdő melletti vendéglőben vagyunk - ami szintén keretet teremthetne az előadásnak -, izgalmas az időugrások szinte észrevétlen megoldása, izgalmassá teszi a helyszín és a főbb szereplők változatlansága. Csakhogy nagy hirtelen a - vélhetően az előjátékban látott jelenet idejét követően felépített - lakótelepen vagyunk, ahol egy beköltöző pár keresi a lakását a teljesen logikátlan utcaszámozás (mint helyi kuriozitás?) közepette, aztán egy igazán ciki húsvéti locsolás története következik, egy igen kínos anyukával, pityókás nagybácsival, aztán más egyéb történetek, amelyeket a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek híradós időjárás-jelentésének zenéjét jelentő Chitty chitty bang bang című dal fölé bemondott rövid hírek választanak el. Aztán visszamegyünk az időben megint, egy családi vacsorára, aztán egy rapbetéttel vége is az előadásnak. Ja, van még egy közös vonása a jeleneteknek, hogy mindenki folyamatosan iszik, vélhetően az újpalotaiak közös vonása, hogy szüntelenül pálinkáznak, legalábbis az előadás szerint.

A szkeccsek egyáltalán nem érdektelenek, sőt a színészek – Fekete Zsolt, Lass Bea, Mohai Tamás, Polgár Péter, Szabó Vera, Valcz Péter – igazán jól teljesítenek a nagy vonalakban felkent karikatúrák ábrázolásában. Az is erénye az előadásnak, hogy néhány jelzettel képesek az időt, a korszakot megidézni, az öt színész egy-egy jelenetben nem ritkán két-három figurát is magára ölt, ez egy remek játék. Az előadás problémája inkább az, hogy mintha az hiányozna, amit ezek a szkeccsek kitöltenek: egy _darab_.

Mert jó dolog improvizációra, ötletekre alapuló színházat csinálni, de azért kellene egy olyan váz, amire ezek a dolgok fölfűzhetők, s a váznak stabilabbnak kell lennie, mint egyetlen közös - még csak nem is hangsúlyos - motívum az egyes jelenetekben. Persze lehetne váz a felvállalt szkeccs-szerűség is, ám az előadás ebben eldöntetlennek mutatkozik, a nézőt legalábbis nem vezeti jól. Vélhetően a KoMa társulat szándékosan választotta ezt a módszert, amelynek vannak is eredményei, ám a koncepció által nem igazán tud egésszé válni az előadás. S mivel nem egész, a szándék, a városrész, a kerület megmutatása sem teljesül. Egy-egy olyan történetet látunk, amely egy név, egy cím megváltoztatásával bárhol játszódhatna. Így éppen a _helyspecifikus_ előadás (a Deilephila Euphorbiae ab Pestújhelyiensis Bezsilla L.) nem jön létre. A lokális előadás, a helytörténet feldolgozása, a közegre való reagálás a színház fontos feladata, ezt a KoMa jól érzi. S vannak erre pozitív példák, a nyíregyházi színház Hát akkor itt fogunk élni vagy Tirpákia Tündérkert című előadása, amelyek merőben eltérő stílusban, mégis a helyi létezés tematikáját dolgozták fel sikeresen. Ezen előadások dramaturgiai kerete stabil: az előbbi esetében Thornton Wilder A mi kis városunk című művét dolgozták fel az alkotók, az utóbbinál nyíregyházi írók írták a helyi legendárium felhasználásával egy könnyed darabot. A KoMa produkciójában Felhőfi-Kiss László rendező érzékenyen és gördülékenyen vezényli le a közeg megteremtését, az apró játékokat, szellemesen jelzi a viszonyokat, az idő- és térváltozást – éppen csak az hiányzik, amit mindez kitöltsön.