April de Angelis drámája az ő történetüket dolgozza fel: a megöregedés árnyékában pózokra kényszerülő Mrs. Bettertonét, a korabeli szinglilét keserédes életét élő Mrs. Marshallét, a törtető, ám örök epizodista Mrs. Farleyét, az őstehetség Nell Gwaynét, valamint a színházért élő és annak minden pillanatát értő, házsártos mindenes Doll Commonét. Ők szeretik, gyűlölik, segítik és gáncsolják egymást, de a női és a művészi hiúság csatája felett mindvégig ott lebeg a színház, az egy és oszthatatlan cél, a jónak lenni akarás korántsem öncélú vágya, a szórakoztatás, a közölni vágyás érdekében. A történet mégsem a színházról, sokkal inkább a színészekről, a színészi és a női létezésről az egyéni sorsokról szól.

És mintha épp ezt nem tudta volna Kocsis Pál rendező abból a három lépés távolságból vizsgálni, ami szükséges ahhoz, hogy az intim történetek transzparens sorsokká nemesüljenek. Mert kétségtelen tény, hogy Mrs. Betterton ráébredése saját korosságára Csapó Virág közvetítésében megható és drámai pillanat, ahogy a női sors kiszolgáltatottságára való feleszméléskor megfagy a levegő Varga Zsuzsa játéka által, sőt, Czakó Julianna e.h. az elbűvölően romlott, a rosszat adottságnak tekintő, és azon gond nélkül átsuhanó megszállott Nell Gwaynje legalább annyira következetes és sokrétű figura, mint Doll Common zord külsője mögött dobogó érző és érzékeny szívű mindenese, amely Tóth Eleonóra megformálásában sorsot és hivatást is jelent. Csak Mrs. Farley kissé harsányra hagyott figurája üt el ettől a közegtől, akit Rácz Panni talán túl drasztikus vokalitással és kevesebb játékkal old meg, így pedig Mrs. Farley bukott sorsát sokkal inkább érteni, mint érezni lehet.

De az egész előadásra jellemző ez az egyenetlenség, mert az világos, hogy Kocsis Pál milyen dramaturgiai csúcspontokat választott ki az előadásból, és azok rendre kidolgozott, szép és erős jelenetek, viszont a pontok között az utat nem tudja színesre festeni, jellemzően sem az öltözői kulisszához, sem a színpadi kulisszához nem érkeznek a drámai alapanyagon túlmutató ötletek, és így minden mintha egy kicsit Erzsébet korában maradna. A forgószínpadra helyezett és ekképpen mobillá váló nézőtér bár hatásos eszköz, még úgy sem tudja a játék monotonitását ellensúlyozni, hogy egyébként a pici stúdiótér terei szinte száz százalékig ki vannak használva, még a technikai pult is _játszik_ egy kicsit – innen szólnak Némedi Árpád zenei betétjei, amelyek az alkalmazott zeneszerzés égisze alatt születtek, jól használva a zenei stíluskliséket, jól támogatva de nem fémjelezve az előadást. Hiába az ezernyi gesztus a kiszólásokkal, összekacsintásokkal, az intim térrel arra, hogy ez a történet nagyon is létező sorsokat ábrázol és viszonyokat pedzeget, ami még ha egy-egy egyéni pillanatnál érezhető is, valahogy az összjáték nem áll össze egy kerek egésszé. Nem szakad el a színháztól, nem lép ki az életbe, nem nemesül vallomássá, ezzel pedig a dráma méregfoga huzatik ki. A három lépés távolság ugyanis mégis megmarad, csak rossz irányban: a színház és a nézőtér között.

Ez a távolság nem hidalható át színpadi elemekkel, fénnyel, díszlettel, forgószínpaddal, jelmezekkel, amelyek egyébként tökéletesen alkalmasak lennének egy sűrű szövésű színpadi játék kibontásához, de ehhez most hiányozik a _játék_. Nem az a játék, ami meg van írva, mert az ott van a színpadon hiánytalanul, hanem ami nincs. Ami csak és kizárólag Kocsis Pálban, Csapó Virágban, Tóth Eleonórában, Varga Zsuzsában, Rácz Panniban és Czakó Juliannában, illetve – és talán ez még inkább kívül reked az előadáson – közösen bennük van megírva. Az egész innentől lenne igazán izgalmas.

_(2011. november 25.)_