Több nyelven, hiszen itt nem csak Barta Dóra koreográfiái beszélnek viszonyokról és személyiségekről, hanem az azokat kiegészítő számos apró gesztus, illetve az elénk táruló, furcsán nyomasztó látvány is azon munkál, hogy a részévé válhassunk ennek a világnak. Nagyon kifejező eszköze ennek Bagossy Levente két részre osztott utcabelsője, ahol szuronyok pusztítóan egységesen, de a két szemben álló családot jelző színek csak egymás ellenében bukkannak fel. A díszlet Pető József fényeivel kiegészülve egyaránt képes egy-két líraibb pillanat megteremtésére és félelemkeltésre is, s tudtunkra adja azt is, itt bárki bármikor megjelenhet. A Rómeó és Júlia esetében kevésbé jártas nézők esetében bizony hosszú percek tudnak elmenni a két család megkülönböztetésével, amihez Jeremiás Bianca Imelda jelmezei, valamint a hovatartozást jelző színes kesztyűk és csuklópántok könnyed kapaszkodókat nyújtanak.

Rendkívül kifejezőek maguk az öltözékek is: a Paris hercegre aggatott élénklila ízléstelen úriasságga, a Dajka hűvös, de békítő kékje, Lőrinc barát szürke csuklyája vagy Tybalt félmeztelensége. Az alkotók egyébként is átgondoltan bánnak a test meztelenségével; Tybalton kívül mindenki csak ál-félmeztelen, ugyanis mindig ott van egy testszínű felső, ha ruhalevételre kerülne a sor, amely bár sokszor szemfényvesztőnek hat, de mindig határozottan jelen van, még Rómeó és Júlia sem állhatnak őszintén, ezek nélkül egymással szemben, mindig ott van valami közöttük.

Az ötletek is mindig igyekeznek tarkítani a táncokat, többletjelentéssel felruházni azokat. Nagyon kifejező a babakocsin betolt, vörös magassarkút viselő Júlia képe, Tybalt kihívó tetoválásai, a falból kiálló, a teret élesen megtörő szuronyok, az erkélyről függőlegesen lesétáló Capulet-lány látványa, Lőrinc fehér liliomjai. De ahogy sok alkalomra akad ötlet, úgy sokszor egyáltalán nincs semmi, ami elősegíthetné, hogy a történések részévé váljunk, sőt kifejezetten ez ellen dolgozik az előadás töredezettsége, hogy szinte minden jelenet után lekapcsolják a fényt, hogy kisétáljanak a táncosok, aztán besétálnak a következő jelenet szereplői és felkapcsolják a fényt. Ehhez képest idillikusan hangulatteremtő az a két gesztus, amivel kétszer egymásba folynak a jelenetek egésszé formálva az addig meglehetősen szaggatott élményt.

Sok energiát és figyelmet von el az egyes jelenetektől az is, hogy az ember átlendítse magát ezen a szaggatottságon. Szó se róla: a táncosok mindent megtesznek, hogy ez ne okozzon problémát. Kiss Róbert egyszerre lágyan és harcosan fogalmazza Rómeót a mozdulatok közötti hangsúlyok változtatásából, szerepe magától értetődően talál rá Júliára és ez az első látásra megkérdőjelezhetetlen Horváth Zita alakításában is. Alakításában, hiszen itt nem egyszerű táncról van szó, nem egyszerű érzelem- és viszonykifejezésről, hanem emberekről és karakterekről. (Barta Dóra társulatának együttműködése Csizmadia Tibor egykori egri színházával valódi eredményt hozott - ezen előadás is elég bizonyíték a munkakapcsolat üdvös és gyümölcsöző voltára.) Horváth Zita Júliája ehhez mérten sokoldalú: kislány és nagylány egyszerre, elnyomott és bezárt, miközben a saját testiségével tökéletesen tisztában van. Apáti Bence Tybaltja egyszerre lágy és drabális jelenség, finoman kidolgozott kicsiny gesztusok tarkítják a nagy és erőteljes mozdulatokat. Hozzá képest kicsit talán túlságosan is jelentéktelen és az előadásban hangsúlytalan Liebich Roland Mercutiója. Csonka Roland barátságosan felmérő Benvoliója már egy kicsit nagyobb hangsúlyt kap, de igazából Rómeóval való kapcsolatuk utalások és jelek nélkül marad. Kiemelkedő még a túlmozgásos, mindig óvatoskodó, mindenhol egyensúlyozó Lőrinc barát, akibe Feledi János lendületesen fiatalos mozgása által némi felelőtlenség is szorult. Hasonlóan sokszínű Kulcsár Noémi gondoskodóan izguló, fiatalosan öregasszonyos Dajkája is.

Érdekes, ellentmondásokkal teli világ ez, ahol sok zeneszerző sokféle, Rómeó és Júlia kapcsán szerzett zenéje csendül fel, amelyek közül egyértelműen a legerőteljesebb Prokofjevé az ő dallamai is nyomják rá leginkább a bélyegüket az előadásra, egy furcsa, frusztrációkkal és elnyomásokkal teli, parancsszóra működő világot teremtve meg. Barta Dóra koreográfiái pedig precízen fekszenek rá a zenére, vagy dolgoznak épp ellene, érzelmileg egy rendkívül kimért atmoszférát teremtve meg, ahol a két szerelmes kapcsolata se tud több lenni puszta testiségnél, ahol kések fenyegető pengéi vigyáznak ránk, nehogy letérjünk az útról.

Egy-két apróság ugyan hiányzik, hogy ez a világ megszülessen és hogy valóban eggyé olvadjon a miénkkel, de ennek ellenére is találó és átérezhető pillanatokat élhetünk benne újra.