Alsemero Joannára vetett első pillantásából rögtön kölcsönös füligszerelem kerekedik, olyannyira, hogy a vakmerő hódító útra induló férfitől akár már egy percen belül az oltár előtt állhatnának, ha a lánynak nem lenne vőlegénye, Alonzo. De van, és Joanna apukája nagyban készíti is elő az esküvőt. A szende szerelmes hölgy „szerencséjére” egy viszonylag nagyon antipatikus illető, névleg De Flores állandóan körülötte sertepertél, és Joanna, annak ellenére, hogy utálja a csúf férfit, nagy hirtelenjében felhőtlenné teszi viszonyukat, és megkéri, hogy szerelme bizonyságául végezzen a kijelölt vőlegénnyel. De Flores persze megteszi – mondani se kell, hogy ő is fülig szerelmes a lányba, s a "szívességért" cserébe nem átallja megfosztani Joannát attól, amitől csak egyszer megfosztható. Szűzhártya hiányában azonban nehezen hálható el a nászéjszaka a vőlegénnyé előlépett Alsemeróval, így a lány kénytelen helyettest találni a beteljesülés éjszakájára. A feladatot a szűz Diaphanta, a lány szolgálója kapja - akit De Flores szintén eltesz láb alól, ám ezután Alsemero szolgája (aki Diaphanta szerelme volt) kinyitja a száját, s beszélni kezd De Flores és Joanna furcsa kapcsolatáról. S ha ez kevés lenne, ráadásként Alonzo testvére bosszút esküdve nagy mészárlásra készül.

Mindezzel párhuzamosan a szomszédos elmegyógyintézetben sertepertélő ápoltak között is kitör a szerelmi láz. Illetve az újonnan érkezett páciensen, Antonión lesznek úrrá a tünetek, aki lököttnek tettetve magát csatlakozik az intézethez, hogy Isabella – a diliház igazgatójának felesége – közelébe férkőzhessen. Lollio ápolt kicsit megbolondítja ezt a törekvést, amit végül siker koronáz. A valódi bonyodalmat azonban az adja, hogy amikor ez az egymástól sokáig egyértelműen elválasztható, de fokozatosan egymásban folyatott tér, illetve a látszólag két különböző történet egyszer csak szétválaszthatatlanul eggyé olvad. Amikor kiderül, hogy Antonio és Alonzo testvérei ismerik egymást, és amikor kiderül, hogy a sárga ház vezetője, Alibius doktor a kastély urának, Joanna apjának is az orvosa.

Rusznyák Gábor rendező érzékletesen, nagyon finoman köti össze a történetet a szerelmi (és csalódás-) metaforává magasztosuló térben. Csak épp érthetetlen, hogy miért, milyen elemek alkotják ezt a szimbolikus képet Khell Zsolt, egyébként nagyon is praktikus, hangulatos és izgalmasan kortalan díszletében – amelynek egyes elemei a középkorból, mások egyértelműen a 20. századból származnak. Üdítőek Szlávik Juli jelmezei is, amelyek olykor nagyon is konkrétan teszik ki a színpadra a szereplők viszonyait, de könnyed, vagány stílusuknak köszönhetően kifejezetten kellemesen mutatnak utat a néha kaotikussá zavarodó színpadi helyzetek között.

Dramaturg hiányában ugyanis néha még a történet kihámozása is komoly fejtörést tud okozni, arra pedig már-már lehetetlen rájönni, hogy egyes szereplők miért teszik azt, amit. Thomas Middleton és William Rowley reneszánsz szerelmi története nem válik időtlenné, mindössze a _szerelmes bolondok_ ábrázolása sikerül képszerűen. A rendező _keretet_ teremt, amit igazán csak Szikszai Rémusz tud maradéktalanul kitölteni, másoknak mintha nem adna ez a keret elégséges fogódzót. Jobbára kivétel még Trokán Nóra Joannája, aki – igaz – nem tud átmenetet teremteni a szerelmére feleszmélő életerős naíva, és az elbukott szerető között, de mindkettőt markánsan és erősen alakítja, olykor idillikusan hátborzongató kettőst alkotva De Floresszel, akinek minden egyes mondatát, minden mozzanatát és minden gondolatát nem csak, hogy kidolgozza és ötlettel tölti fel Szikszai Rémusz, hanem színes, kompakt mód izgalmas jelenségévé változtatja a meggyalázott, de gyalázatában a vágyaiért bármire képes De Florest. Mások inkább egymástól függetlenül, a figurákból kiindulva hoznak létre jellemzően egyszerű alakokat. A szöveg szerint ártatlan hősszerelmesnek tűnő Alsemerót például Orth Péter kapkodó hódítóvá (időnként pedig ennek paródiájává) formázza, így téve indokolhatatlanná kapcsolatukat Joannával. Körtvélyessy Zsolt egy-két túlzó gesztus erejéig képes kiforgatni a klasszikusan határozott, _jótakaroknekedkislányom_ érzést pulzáló apát, Decsi Edit indulattal megspékelve lapozza fel Isabella mondatait, Kiss Zoltán Antoniójáról igazából lehetetlen eldönteni, hogy tényleg szerelmes vagy csak játssza a bolondot. Sirkó László Alibius doktoráról pedig végképp nem tudunk meg semmit, csak azt, hogy ő is lökött egy kicsit. Kopognak a színpadra zuhanó miértek.

Vannak ugyan pillanatok, amikor karakterek találkoznak karakterekkel, amikor villanásokra képesek megszólalni bizonyos attitűdök, de ott, ahol sokszor csak az elhangzott mondatokból lehet következtetni a viszonyokra (például egy kései párbeszédből kell megtudnunk, hogy De Flores egykori barátját ölte meg Alonzo személyében), ott a probléma minden valószínűség szerint mélyebben gyökerezik.

A második felvonás sűrű cselekménye néha belendíti az első rész során semmittevően szendergő nézői tekintetet – ami egyébként egyértelműen egy érdekes és egyáltalán nem hétköznapi előadást szemlélhet. Csak soha nem fog rájönni, hogy miben volt része - vagyis miben kellett volna, hogy része legyen.