7óra7

A sivatag közepén
7óra7: (5/10)
Közösség: (0/10)

A sivatag közepén

2012. 01. 06. | 7óra7

Oázis - Blahó Gergely, Tóth János Gergely

Legalábbis akad annyi játék, személyiségdobálózás Andrea Lopez-Saez darabjában, hogy ez tényleg ne történhessen meg. Itt minden biztos, és minden megváltozhat a következő percben. Semmi nem azt jelenti, amit, de minden kézzel foghatóan az, ami. Persze az alapszituáció hétköznapian könnyed, de csak ha kicsit szűkebbre engedjük a kezünkben markolt színlapot, amibe egyetlen stabil pontként kapaszkodunk, és kicsit hajlandóak vagyunk elengedni magunkat. Hiszen a színpadon nincs szó többről, mint hogy egy ember számot vet az addig történtekről, illetve hogy egy életen keresztül nem akarta ezt megtenni – most se idős, egyszerűen csak elérkezett ez a pont –, nem akart szembenézni magával és inkább elmenekül. És hogy ez az illető valójában ács vagy színész, hogy tényleg egy oázisban van és ott játszik színészeset, vagy egy színpadi takarásban tesz úgy, mintha oázisban lenne szóval, hogy igazából hol és ki ez az ember az már igazából nem is fontos.

Varga Bence rendezése se ad erre választ, érzékelhetően nem is szeretne. Köszönhetően az ötletesen berendezett térnek finoman lavírozik a kérdések között. Nincs semmi konkrét a Merlin kamaratermének kellékeiben, inkább minden van, ami adja magát: sajtburger, növény, vízautomata, tapsvihar, mikro, nem működő világítás. Olykor még kifejezetten szellemesnek is tűnik ez a fajta berendezés, hiszen könnyedén mondja azt bármire, hogy valóban lehet, és nem akarja valami fájóan mély gondolat súlykolásával megmondani az igazságot – lássuk be: lelki szorongásaink témakörében könnyen el tud szaladni az emberrel a ló (a színésszel-rendezővel meg a színpad), ha megmondásról van szó.

Oázis - Blahó Gergely

És akkor álljon itt is némi igazságtétel: minden látszólagos játékossága ellenére valami nagyon hiányzik az Oázisból. Tóth János Gergely és Blahó Gergely ugyan játszanak, valamitől azonban egy nem létező ágon csüng minden gesztusuk. Blahó Gergely lendületesen, nagyívűen és lelkesen rajzolja a lélek mélyéről feltámadt, teljhatalmúan sokoldalú Bolondot, de a szellemi trükkről szellemi trükkre történő ugrálás közben valahogy nem sikerül sem logikai sorrendet, sem egységet felállítani az események között. Alakítása inkább a játékról szól, mintsem a karakter létrehozásáról. Tóth János Gergely alárendeli Emanuelt a talált társnak, mivel azonban nem jönnek valós impulzusok, sokszor csak ártatlan tekintetű tehetetlenséggel áll, mint amikor valakinek elfogy a vize a sivatag kellős közepén, de valahonnan mindig a szája széléhez cseppen egy csepp víz, és ő maga sem érti, hogyan.

Mintha a rendező a sok játék, a sok apró gesztus kidolgozása közben csak azt nem tisztázta volna le színészeivel, hogy honnan hová tart az előadás - és úgy egyáltalán, mit kéne kezdeni vele. Mert kellemes kis ötletek kétségtelenül akadnak, sőt, olykor még jó szövegek is felbukkannak bujkálásainkra és rejtőzködéseinkre vonatkozóan, de ezekről nagyrészt elviszi a figyelmet az állandó játék, másrészt egyáltalán nem erről a konkrét oázisról szólnak. Mert nincs Oázis sem - pedig milyen jól tud jönni a frissítő a sivatag kellős közepén.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr618002427

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása