Ami komédia a javából: kellemes, ötletes és ízig-vérig szórakoztató. Nagyban köszönhető ez Varró Dániel szellemesen játékos, vicces, egyszerre jópofa és szókimondó fordításának, ami miközben kibontja és árnyalja a karaktereket, élővé, maivá és érthetővé teszi Shakespeare képeit, szófordulatait. Ez az új magyar szöveg pedig ideális alapanyag egy vígjátékhoz, aminek nyitját remekül térképezi fel és tárja elénk Gothár Péter rendezése. Ahogy Varró soronként talál újabb és újabb ötleteket a szövegben, úgy tölti fel a rendező is az előadást, amelynek egyik legerőteljesebb és leginkább magával ragadó eleme a látvány.

Részletgazdag és aprólékosan kidolgozott kép tárul ugyanis elénk: hátul sötét, szürke romok, elöl döntött emelvény, rengeteg fel- és kijárattal, kihajtható elemek és rejtekek sorával, hosszú függőfolyosó, rojtosra szaggatott színházi függöny, fentről alkalomadtán leengedhető, hatalmas derítő- és világító felület és még megannyi titokzatos fényforrás teremti mind a színpadon mind a nézőkben a hangulatot. Furcsa érzés, amely egyre inkább elterebélyesedik rajtunk, izgalmasan vonzó és ijesztően szürreális egyszerre, miközben a látvány részleteiben tagadhatatlanul realisztikus, egészében pedig csak valahol a fantáziánkban létezhet. Ehhez illeszkednek Bujdosó Nóra könnyed és olykor elszabadultan ötletes jelmezei is, amelyek jellemeznek és a díszlettől elütve tovább építik az amúgy sem foghíjas színpadi világot, amit rengeteg különleges apróság árnyal tovább (gondoljunk csak a különböző állatfejjel felbukkanó szolgákra, az össze-vissza tekeredő lepedőre, a szétguruló pingpong-labdákra stb.).

Mindehhez képest a Makrancos Kata története szinte közhelyesnek tűnik. Aki elhalad Padovában, biztos, hogy szemet vet Baptista kisebbik lányára, Biancára, így van ezzel Gremio, Hortensio és Lucentio is, akik nem kis eltökéltséggel pályázzák meg a hölgy kegyeit, akinek feje csak akkor köthető be, ha már nővérén, az elviselhetetlen Katán ott a kendő. Úgyhogy szerezni kell valakit, aki magára vállalva a munka oroszlánrészét, magáévá teszi a makrancos hölgyet, hogy húgának kérői learathassák a babérokat. Ekkor találják meg Petruchiót, aki még fogat sem számol a kedvesen, ha megfelelő súlya van a hozományos zsáknak, s míg ő erőszakkal elveszi és betöri Katát, addig Hortensio és Lucentio tanárnak öltözve már támadásba is lendültek, utóbbi pedig már be is vette a várat, illetve az ágyat. Nem Shakespeare írta volna a darabot, ha nem lenne még benne szerepcsere, cselszövés, sok-sok vicces szolga, rengeteg képtelen szituáció, amiknek a mélyén azért ott hevernek az alapvető igazságok - Gothár Péter pedig mindezt élvezetesen tálalja egy kifejezetten jó formában lévő társulat segítségével.

Börcsök Enikő érzékletesen és kifejezően találja meg az egyensúlyt az előadás sodró humora és karaktere elviselhetetlen pimaszsága, illetve zsigerből fakadó ellentmondása között, így téve Katalin mizantróp jellemét jól felfogott érdekké, megváltozását pedig legyűrhetetlen sorsszerűséggé. Nagy Ervin ugyan tisztes távolból kerüli Petruchio bármifajta kibontását, de erre nincs is szüksége. Nem csak azért, mert ez nem része az előadásnak hanem, mert végeláthatatlan, kreatív ötlettárral, mondatszínezéssel, hangsúlyskálával béleli ki karakterét, hol aláfeküdve a szövegnek, hol ellene dolgozva, így teremtve egy bármely pillanatban nyílt színi elismerést kiváltó szellemes humorforrást. Molnár Áron ebben a játékban tökéletes partner, hiszen hasonló energikussággal és lendülettel fogalmazza a nem éppen megbecsült, sokat kapó szolgát, Grumiót. Rétfalvi Tamás világmegváltó gondolatokkal feltöltve játssza el az amúgy fizikai vágyakban tobzódó és szenvedélyének beteljesítéséért bármire hajlandó Lucentiót, Fesztbaum Béla a hasonló cipőben járó Hortensiót ennél sokkal komolyabban, mélyen átélt szerelemmel próbálja megszólaltatni - és ezekben a pillanatokban kevésbé látszik működni a komédia. Lengyel Tamás eltökélt, a szavakat szó szerint fogalmazó idiótát formál Biondellóból, akinek monológjai értő nevetésekre találnak a nézőtéren, Mészáros Máté Traniója csak látszólag tartozik a lökött, kicsit bumfordi szolgák csoportjába, hiszen - meglehetős intelligenciával és helyzetfelismeréssel megáldva - nem egyszer kerekedik mások fölé, szép számú kellemes pillanatot okozva ezzel. És bár Réti Adrienn Biancájában ebben a tekintetben kevesebb a lehetőség, a színésznő egyértelműen szexuális vággyá konkretizálja a kevésbé merészebb helyeken szerelemnek hazudott érzéseket. Harkányi Endrének ugyan csak pár jelenet és néhány sor áll rendelkezésére, hogy kibontsa Vincentiót, mégis pillanatok alatt képes újabb izgalmakat teremteni a nagyvonalú, minden mindegy alapon működő, de tekintélyt elváró, néhol pedig követelőzően toporzékoló apa szerepében, ezzel újabb energiákat hozva az előadásba, annak vége felé közeledve.

Az pedig a produkció külön erénye, hogy szinte végig képes megtartani humorát – talán a második felvonásban maradnak ötlet nélkül elmúló, hosszas pillanatok – és egy pillanatra sem ad alább vágtató tempójából, amin sokat dob Tallér Zsófia izgalmas, akciódús vonós-zenéje.

A komédia után felébred a leütött színész, és kiderül, hogy az előttünk játszódó színház csak álom és képzelgés volt. Lehet, hogy nem kell ezt foggal-körömmel valamilyen mélyenszántó gondolattá egészíteni, amikor összekötjük az előadás felütésével, lehet, hogy igen. Az viszont biztos, hogy ritka az ilyen valóban szellemesen szórakoztató előadás, és jó lenne az ilyeneket megőrizni, nem csak úgy leszórni a zsinórpadlásról a feneketlen mélységbe.