Azonban A színházcsináló ahelyett, hogy komplex jelzéssé, önálló színházi entitássá (és nem utolsósorban egy sikeres produkcióvá) válna, egy – nem a legjobb értelemben vett – személyes és egyszemélyes előadássá, alkalommá redukálódik. Kern András Brusconja ugyanis egy megkeseredett, a valóságot nem csak látni, de arra reagálni is képtelen, szüntelen házsártoskodó, önmaga köré tudatosan legagyított és eltompított családtagokat gyűjtő színész, „állami színész”, ahogy hangsúlyozza, ahol az „állami” nem jelző, hanem a jelzett szó. Az óriási és mindent elsöprő, ám jobbára senkit sem érdeklő szövegtengeren kívül semmivel és senkivel nem kerül kapcsolatba. Bruscon olyan mértékben hiú, önző, érzelem- és szeretettelen és dagályos, hogy még csak bukása sem lehet, ami egy dolog, az azonban sokkal szomorúbb, hogy ekképpen számunkra, nézők számára sem érdekes.

Kétségtelen, hogy a valóságban vannak undok, önző, pofátlan, végtelenül hiú dilettantizmusukban önmagukra színházcsináló címkét alakító percemberkék, akik azt hiszik, egy színházterem birtoklása valakivé, a brutálisan középszerű művészetük pedig halhatatlanná teszi őket. Szólhatna erről az előadás. Kern azonban ennél nagyobb formátumú személyiséget játszik. Az ilyen alakokhoz nem jár a nagy formátum. Az „állami színész” nem színész. Lehet, hogy valaha az volt. Lehet, hogy a társulatát alkotó családja azért viseli el ezt az elviselhetetlen alakot, mert az a hatalom, amely Bruscont színésznek nevezte ki, „állami színésznek”, pénzt is ad hozzá. Persze Bruscon pontosan tudja, hogy nincs a helyén: _csak_ Utzbachban van, pedig neki Gaspoltshofenben lenne a helye, bár még inkább a Burgtheaterben, ahol Faustot, vagy Zürichben, ahol pedig Mefisztót adta. Brusconnak nincsenek kétségei magával szemben: a világ legjobb darabját adja elő világraszóló rendezésben, és ha mégsem jó az előadás, arról csakis mindenki más tehet. Például a tűzoltóparancsnok, aki nem engedi lekapcsoltatni a vészvilágítást. (Engedi.) A vendéglős, aki rossz helyre teszi az asztalt. Brusconné, aki köhög. A falak, amelyek nedvesek. A képek, amelyeknek semmi keresnivalójuk.

Csizmadia egyrészt a lehető legtermészetesebben mutatja meg, hogy ebből az attitűdből nincs, mert nem lehet színház, másrészt azonban mindez csak a háttérben van. Az előtérben az előadás valamiféle komédia akarna lenni, szórakoztató monológ – talán a tehetségtelenségről? a körülményekről? a kilátástalanságról? egy közegről? – ez nem derül ki. Tehetséges színészek vannak teljesen kihasználatlanul az előadásban: a felismerhetetlenségig elmaszkírozott Kútvölgyi Erzsébet (a csak köhécselő Brusconné), a Brusconnak mindenben magát alávető lányaként Járó Zsuzsa, fiaként Karácsonyi Zoltán, az alig néhány mondatot elmondó, „hallgatóságként” szerepét betöltő vendéglősként Borbiczki Ferenc, a nyilván szimbolikus metélttészta-levest feltálaló vendéglősné Igó Éva csupán biodíszletként működnek. Lehet, hogy Bruscon életében ez így van – ám az előadásban őket ki kellene bontani, hogy önmagukon túl is legyen jelentésük.

A színházcsináló összességében nagyon szomorú előadás, amiben leginkább egy gyászos állapotú szakmáról mutatkozik egy eléggé becsomagolt kép, nincs benne sem „metszően pontos társadalomrajz a második világháború utáni Európáról”, sem „a színház gyönyörének és keservének kacagtató és szívbemarkoló bizonyítéka”, hacsak nem a szövegben. Az előadásból azonban mindez hiányzik, ahogyan a miértek felmutatása is. Hogy Bruscon miért lett Bruscon. Hogy miért kell Utzbachban lennie. Hogy miért nem lehet soha igazi _színházcsináló_. Hogy miért nincs egy nézője sem. Hogy miért idegenít el magától mindent. Ehhez kevés a lassított jódli és tiroli zene, a Hitler-kép a falon, a lepusztult színházterem képe. És kevés az előadás is.