A történet persze nem kérdés, hogy egyezik. Egy magyar lány és egy észt srác balesetet szenvednek a hegyen, egy hóviharban, amiből a fiú egy elhagyatott viskóba menti magát és az ájultan heverő csajt. Egyikőjük sem beszéli a másik nyelvét, úgyhogy marad a nemzetközi formula: a sajátosan tört és csak nyomokban ismert angol, hogy megértessék magukat a másikkal és valahogy közösen kiutat találjanak a kilátástalan helyzetből. Közben persze a nézők is hasznosíthatják és gyakorlatoztathatják nyelvtudásukat, mert ahogy a magyar, úgy az észt verziót sem kíséri felirat, egyedül honfitársunk pár magyar mondatát hallhatjuk az anyanyelvünkön, a többit pedig kihámozhatjuk az angolból, ami szerencsésen hasonlít az általános iskolás nyelvtanárok által bemagoltatott tézismondatokra, mintsem valós párbeszéd lenne, és így minden érthetően és világosan cseng a színpadon. Már csak azért is, mert a szereplők – köszönhetően minimális nyelvi jártasságuknak – törik a nyelvet, így bőségesen van időnk magunkban fordítani.

Szóval Piroska (vagy _Pirokas_) és Alekszej egymásra vannak utalva, és valahogy meg kell tanulniuk elviselni, kezelni és megérteni a másikat, ha élve le akarnak jutni a hólepte hegyről. Ez pedig nem ígérkezik egyszerű feladatnak: a magyar orosznak nézi az észtet, az észt pedig falra mászik a lány hisztijeitől. Nehéz helyzet, pláne ha azt vesszük, hogy a faház nem éppen összkomfortos: nincs fűtés, nincs víz, egyáltalán, még az ajtó is luxusnak számít. Mindenesetre izgalmas túlélési kalandnak indul, aminek - úgy tűnik - alapvető feltétele, hogy a két ember valahogy túllépjen saját prekoncepcióin és szokásain, és emberségesen próbáljon meg közeledni a másik felé ebben az élet-halál helyzetben.

Szép történet tudna kerekedni a helyzetből: két ember, egymásra hagyatva megmenekül a fagyhaláltól, mert képesek voltak levetni szokásaikat. Ebből végül csak a megmenekül kerül a színpadra, az is csak azért, mert része a történetnek, a többivel valahogy adós marad az előadás. Ugyan minden adott, hogy ebben az intim közegben ez végbemenjen, hiszen kellemesen minimalistára van alakítva minden, a fényeknek, a csillámoknak és némi hóutánzatnak köszönhetően minden adott az ideális hangulathoz, és olykor-olykor igencsak magával ragadó hangulat kerekedik a színpadon.

Ahogy Piroska és Alekszej is egymásra találnak alkalomadtán. Csak alkalomadtán - mert Marilyn Jurman és Meelis Põdersoo kapaszkodók nélkül vezeti és építi karakterét. Jurman a kicsit félős és érzelmi viharokkal bélelt nőt, Põdersoo pedig a kemény és magát tökösnek mutató férfit. De hogy mi van a maszkok mögött, arra vonatkozólag már nemigen kapunk jeleket, csak egy-két elvétett mondatot – levonhatunk például messzemenő következtetéseket a fiúnak arról a mondatáról, amikor hosszas tagadás után végül beismeri, hogy az anyja orosz, és csak azért nem mondta el a foltos nacionálét, mert az ciki. Az viszont meglehetősen esetleges, hogy mindez a szó, nem pedig a színház erejével szeretne hatni: hogy ezt nem nekünk nézőknek kell megfejtenünk, hanem megmondják.

Ennek ellenére olykor tényleg sokatmondóan tud egymásra találni és megküzdeni a másikkal a két túlélő – teszik ezt annak ellenére, hogy indítékok és árnyalások nélkül az előadásban akadnak kitöltetlen jelenetek. Csak nem akadályokat ugranak át, hanem egyszerűen ugrálnak. Ehhez egyébként remek löketet ad Novák János akciódús zenéje, miközben a Kolibri nagyszínházi tere és annak a célközönségnél érezhetően fiatalabb nézői (nem véletlenül mondják el az előadás előtt, hogy 12 éven felülieknek ajánlják – remek kérdés, hogy miért csak ekkor) a pillanatok megszületése ellen dolgoznak – persze nem a gyerekek tehetnek róla, hogy nem nekik szánt előadásra hozták őket.

Szép történet – még ha levegőben lógó pillanatokkal is – azért lesz az előadásból. Olyan, amiben ha sok segélykiáltás után is, de megnyugtatólag ott van, hogy ha szorít a szükség, akkor azért képesek vagyunk kilépni önmagunkból, és áldozatot hozni a másikért, emberségesen viselkedni. Kár, hogy mindez csak vészhelyzetben jut eszünkbe, amikor helpet kell kiáltani.

_(Kolibri Ünnepi Mustra, 2012. január 10.)_