Az előadás ugyanis készpénznek veszi, hogy a drámai alaphelyzet adott, mindenki tudja, érzi és érti a gyöngyöspatai eseményeket, és olyan mélyen beitta magát a lelkekbe, hogy már egy zacskós tejet sem tudunk megvenni anélkül, hogy ne fojtogatna bennünket az érzés: hova jutottunk. Az igazság azonban az, hogy Gyöngyöspata nem vált az életünk elidegeníthetetlen részévé, nem lett nemzeti trauma, nincs benne a mindennapjainkban, és a színháznak előbb ki kell kaparni a nézőből a megfelelő gondolatokat és élményeket, mielőtt elkezd vele beszélgetni, ez a lépés azonban e produkcióból kimarad. Helyette kapunk egy párhuzamot az Óz, a nagy varázsló és a magyar valóság között, majd különösebb indoklás nélkül egy svájci szociológus, egy cigány idegenvezető és egy hungaromániába gajdult marketinges életfoszlányait látjuk, néhány egyéb skiccel kiegészítve.

Szalontay Tünde különösebb probléma nélkül elevickél az ironikus alaphangvételben, bár nem úgy tűnik, hogy tudná: vajon egy szipus kislány pontosan mit keres ebben a történetben. Balogh Rudolf kedélyes szemlélődő a színpadon, Molnár Csaba pedig a semmiből is képes komikumot csiholni, de az időnként tágra nyitottan felejtett szemek nála is jelzik, hogy még ha a karakterek keretei meg is vannak, nem igazán tiszta, hogy mit is kéne játszani. Ennek pedig nagyon egyszerű oka lehet, ugyanis nem nagyon világos, hogy mit szeretne az előadás. Mert Alexis Latham rendező nem közelíti meg a tabut, és így nem is tud taszajtani rajta egyet, hanem úgy kíván hozzájárulni annak ledöntéséhez, hogy megbízhatóan tisztes távolból nekiereszt egy papírrepülőt, elszántan bízva abban, hogy a találkozás elemi erejű lesz. De nem lesz, mert ugyan ritkán hallani Orbán Viktor-beszédből részletet színpadon – talán ez is tabunak számít? –, ez mégsem igazán számít forradalminak, ahogy a szélsőjobbon való élcelődés sem az a kifejezett színházi nóvum.

És hogy Gyöngyöspatának mi köze van az Ózhoz? Sajnos a felvetést kénytelenek vagyunk értelmezni még akkor is, ha erre különösebb buzdítást nem kapunk. De ugye van az a nagyon nagy varázsló, aki mindent és mindenkit egy illúzióval irányít, és aki igazából egy pici, köpcös ember, különösebb külső vagy belső nagyság nélkül. Orbánviktorozni lehet persze, csak akkor nekünk nagyon kellett volna _a színházban_ látni, hogy ez a nagy varázsló mit és hogy tett, miért és hogyan hibás vagy éppen miben és hol van igaza, mert ha mindössze egy konklúziót látunk, akkor azt hajlamosak vagyunk nem komolyan venni. Ahogy azt a közmondás tartja: „Ha mindössze ennyi a megfejtés, akkor ezt nem érdemes beküldeni.”