S hogy nyilvánvaló legyen a transzparencia: Ambrus Mária díszlete a Magyar Rádió Bródy Sándor utcai épülettömbjének egyik stúdióját idézi meg. Egy teljesen stilizált tér, ami _szövegek felmondására_ van kitalálva. Ebben hangzanak el Elfriede Jelinek Ibsent továbbgondoló-parafrazáló darabjának szövegei. Ebben a számtalan variációban létrejövő, állandóan változó, de mégis egy az egyben ugyanazokat a paneleket használó térben látjuk Nórát átöltözni. Nórának ugyanis többé nincs takargatnivalója, ő immár ő. Az csak utólag derül ki, hogy mindössze újabb jelmezt öltött magára.

Jelinek darabja posztdramatikus mű. Nem a szituációk és a karakterek, hanem a szövegek megjelenítését várja el. Zsótér Sándor rendező egyrészt pontosan értelmezi, másrészt erőteljesen kontextualizálja a drámai szöveget. Vagyis a jól értett mondatoknak keresi meg a helyét. Adott egy nő, aki felhagy a múlttal. Elszakítja magát tőle. Új életet kezd. Az öntudatra ébredés azt jelenti, hogy tárgyból alannyá, alárendeltből személyiséggé kíván válni. S fáradhatatlanul beszél erről munkatársainak – és persze önmagának is. Ennek természetesen a világon semmi eredménye nincs: a szövegek szövegek maradnak, s ennek a világnak ez a legfurcsább jellemzője, hogy semmi nem válik _tetté_.

Itt az ideje a racionális gondolkodásnak, az ember találja meg magát a világban, a nő pedig legyen és merjen nőnek lenni. Női emancipáció, szolidaritás és feminizmus csap össze az anyaságot, a feleség-létet ideális létezési formának tekintő munkásnőkkel a gyárban – közhelyek közhelyekkel, ásatag-konzervatív szólamok szélsőségesen feminista jelszavakkal csapnak össze, szabadgondolkodás kontra klasszikus társadalmi erkölcsök, hogy aztán semmiféle előrelépés ne legyen, sőt.

Sőt, igen. Egyrészt mert mindez csupán póz (mikrofonba kiáltott üres szöveg): Nóra a tőkéről és a nőről folyó dagályos és összességében tökéletesen terméketlen vita során következtetésekre jut ugyan, de azok elméletiek és abszolút használhatatlanok maradnak, ráadásul semmi közük nincs a valósághoz, ahol Nórát szinte egyenes út vezeti Weygang konzul, a politikai-gazdasági elit jeles, ám mérsékelten gátlásos alakja karjaiba, aki pillanatok alatt felvásárolja Nórát, szőröstül-bőröstül. Nem is kerül sokba, ellenben kiváló eszköze annak, hogy Torvald Helmert, Nóra volt férjét Weygang megzsarolja és eltakarítsa pénzügyi machinációi útjából. Nóra boldogan vállalja az elkorcsosult érzékvilágú exférjének szó szerinti és átvitt értelemben vett kínzását, hogy a végén egyenesen prostituáltként fejezze be az önálló életre irányuló törekvéseket, s visszatérjen a szocreál polgárság ízlésvilággal berendezett otthonba, az önhazugság szentélyébe, a kognitív disszonancia nyugalmas birodalmába.

Az Örkény Színház társulata nagy feladatot vállalt magára a darab színrevitelével, és becsülettel helytáll az előadásban, meglehetős sokféle megközelítést mutatva a darabhoz. A sajátos szövegközpontúság változatos stílusskálája Kerekes Évára rója a legnagyobb feladatot, aki fantasztikus alkalmazkodókészségről téve tanúbizonyságot számtalan, akár félmondatonként eltérő stílusban képes reagálni a szövegre. Kiszámíthatatlanul szeszélyes, ugyanakkor mindvégig _értelmet ad_ annak, amit mond (még ha az az értelem nem is a mondat tartalma, hanem annak épp az ellentéte). Egyszerre ösztönös és tudatos, szigorú és kedves, tartózkodó és bizalmas. Egyszerűen megfoghatatlan, mintha teljesen tudatosan idézné elő, hogy maga sem tudja, hogy mit akar. (Tallér Zsófia az egész előadást átszövő dzsesszes futamai remek lenyomatát adják ennek.) Ám rajta kívül csak Szandtner Anna tudatosan gondolkodó Évája adja ezt a felfogást, a többi színre lépő - többé vagy kevésbé - nem tudja "elengedni" a karakteren alapuló szerepértelmezést. Kerekeshez legközelebb Vajda Milán oldja meg a feladatot, a száraz, szúrós, érzelmek nélküli érdekember Weygang konzul szerepében. Vajda szerepet játszik, ám hangsúlyosan reflektáltan teszi. Fila Balázs (Annemarie) is jórészt a szerep értelmét ragadja meg annak külsőségei helyett. Debreczeny Csaba konkrét paródiát csinál a nyámnyila, a maga fölötti uralkodásra vágyó Torvald Helmerből, még vaskosabb paródia a fülig szerelmes dominaszerepbe ragadt Lindéné, Torvald házvezetőnője alakja, Kerekes Viktória játékában. A Munkásnők (Kosik Anita, Kulcsár Viktória, Törőcsik Franciska) balettkoreográfiájukkal nyújtanak emlékezetes teljesítményt. Polgár Csaba, Epres Attila, Máthé Zsolt és Ficza István jelenésként mutatja a kisebb szerepeket. Benedek Mari jelmezei ezúttal státuszt jeleznek: az egyszerűségtől az ízlésficamos szocreálon át a fényűzést jelző nyakbundán keresztül a behemót lakkcsizmáig és a dögunalmas nyolcvanasévek-státuszszimbólum SECAM-zakóig nem csupán ruhák, hanem az előadás fontos kellékei.

A rádióstúdió, ahol közvetlenül nem beszél senki senkivel, csupán mikrofonba vagy plexifal mögött, "adásban" vagy "adáson kívül", felvételre vagy élőben szöveget mond fel – irdatlan, rendkívül nehezen befogadható mennyiségben –, kiterjeszti a fordulatoktól nagymértékben tartózkodó színpadi cselekmény értelmezési tartományát. Nóra ugyanoda jut vissza, ahonnan érkezett: a kilátások nélküli, változtathatatlanságot sugalló, polgári miliőt pózoló posvány-hétköznapokba, viszont nem ugyanúgy. Az utat ugyanis a megalázottság és az emberi méltóság teljes eltiprása övezi. Hiába döntött, hiába hozott áldozatot, a lehető legnagyobb hibát követte el: nem hitte el, amit gondolt, ezért nem annak megfelelően cselekedett és nem vállalt felelősséget magáért. Hagyta, hogy ugyanúgy báb és eszköz legyen, mint ahogyan annak előtte volt, ezért bábként és eszközként is bánnak vele. A szabadság ígéretét ő maga darálta fel, elszalasztva ezzel az egyetlen lehetőségét annak, hogy normális életet éljen. De ezért nem hibáztathatjuk: egy ország, egy nép ugyanúgy a változás mellett döntött, mint Nóra, s aztán ugyanúgy értéktelenítette el szabadságának lehetőségét, mint Nóra. A rádióstúdióban megállt az idő: negyed 12 van mindvégig. Hogy mikor indul az óra újra, az csak rajtunk múlik.