Novák János rendezésében pedig a mese tényleg mese: minden annyi, amennyi, nincs benne kesergés, de túlcifrázás se, egy szépen, könnyedén, mindvégig ötletesen elmondott történetről van szó, aminek egyre nagyobb mértékben lehetnek nem csak nézői, de aktív részesei is a gyerekek. Egyre nagyobb és izgalmasabb szerepeken keresztül vehetik ki részüket az események alakításából. Először csak Hárynak kell segíteni visszatolni a határ menti őrbódéját, amit odébb húzott, hogy Mária Lujza, Napóleon felesége átkelhessék a magyar-orosz határon. Pillanatokkal később már megvadult lovat szelídítenek az osztrák udvarba áthelyezett huszárlegénnyel, majd háborút is vívnak, mint lovashadtest, s egy lengő golyóval döntögetik a tekebábuként sorakozó francia katonákat. Eközben pedig hol lelkesítő indulókat, hol győzelmi, örömdalokat énekelnek.
És úgy tűnik, a gyerekek kifejezetten díjazzák az előadásnak ezt a fokozatosan aktivizáló dramaturgiáját, hiszen az utolsó éneklés magasságában azt lehet látni, hogy szinte a komplett nézőtér gyerekserege felcsődül a színpadra Háryékkal énekelni. Persze ez nem csak a gyerekek által egyébként annyira kedvelt interaktivitásnak köszönhető, hanem például Orosz Klaudia egyszerűen és átgondoltan izgalmas látványának is, vagy az élő videós kivetítőnek hála szinte életszerűen mozgó és beszélő báboknak. Igencsak tekintélyes mennyiségű egyébként a Török Ágnes és Szívós Károly által életre keltett figurák száma, ennek tudatában pedig még bravúrosnak is tűnhet, hogy a két színész minden karakternek, minden szereplőnek külön hanghordozást és beszédstílust dolgoz ki, akadályok nélkül váltogatva a szereplők között. De valójában ez egyáltalán nem _látszik_ bravúrosnak, inkább teljesen magától értetődő, fel se tűnik az embernek, amikor egy színész két bábuja folytat dialógust, olyan, mintha _tényleg_ két mesefigura beszélgetne. Szívós könnyedén képes kezelni és irányítani a gyerekeket, úgy a színpadra vinni őket, hogy valóban jól tudják érezni magukat, de egy pillanatra se veszítsék szem elől a rájuk szabott feladatot.
A mesefigurák poénjai pedig nagy sikert tudnak aratni, ahogy az apró szellemes ötletek is könnyedén felkeltik a gyerekek érdeklődését. De ilyen kreativitás kíséri Kodály zenéjét is, ami így életre keltett történetté válik, és nem egy elvont, kizárólag érzelmileg befogadható zene. Minden hangjegyre és minden dallamra történik valami: galambok röpködnek, katonák masíroznak, vagy épp megszelídítenek egy lovat. Hiszen feltételezhetően Novák rendezésének nem csak annyi a célja, hogy jól elmondjon egy mesét, hanem, hogy eközben tanítson is – például zenét hallgatni. Megértetni, hogy az nem feltétlenül egy absztrakt és elvont dolog, hanem igenis vannak benne események, némi fantáziával és figyelemmel pedig könnyedén olvashatunk benne.
Néha ugyan Megyesi Schwartz Lúcia nehezen érthetőre artikulálja Örzse dalait, de a másik két énekessel, Szegedi Csabával és Gábor Gézával közösen feltétlen figyelmet kapnak a gyerekektől, amíg előadják a népmesei világban kifejezetten váratlanul felcsendülő operadalokat. De minden váratlanságuk ellenére ezek a dalok abszolút az előadás világának részét képezik, ahogyan a mesélés tudatosítása is az – hiszen az interakcióval nem csak arra serkentik a gyerekeket, hogy ők is legyenek alkotói a színháznak, hanem arra is, hogy ösztönösen felismerhessék, hogy valamit néznek.
Kell ennél többet tudnia egy mesének? Nem valószínű, hogy egyáltalán tudhat ennél többet. Mindezt viszont teljesen magától értetődően teszi, mindvégig mesének maradva, helyén kezelve az összes nemzeti motívumunkat, nemzeti öntudatunkat de még a világverő, délceg magyar legény képét is: visszaadja a meséknek. Így talán a gyerekek felnőtt korukra szembe mernek majd nézni a valósággal. Ők lesznek az elsők.
_(Kolibri Ünnepi Mustra, 2012. január 13.)_
