De nem passzol. Persze nincs ígérve, hogy passzolni fog, csak az emberben kénytelen-kelletlen felmerül a lehetőség, hogy ha már két egyfelvonásos kerül egymás mellé, amiben ráadásul alkotói átfedések is bőséggel vannak, csak nem hagyják hidegen egymást, ha már szomszédokká lettek, de ez egy meglehetősen hűvös szomszédi viszony, ami végül is érthető, hiszen két külön világról van szó.

Kozma Attila Ludas eM című koreográfiája ugyanis a progresszív színházcsinálás bölcsőjében ringatózik, a mozgáselemek prózai kiegészítésekkel, erősen szimbolikus díszletekkel (óriási petpalackfal) és jelentéses jelmezekkel dolgoznak, amiben a táncosra, mint színészre is nagy és jelentőségteljes feladat vár. De a bölcső szelleme tulajdonképpen az ihlet stádiumában tova is tűnt a produkcióból, amelynek következtében minden, a posztmodern táncszínház elemeit tartalmazó eszköz jelen lett a színpadon, azok azonban kibontatlanul sorjáznak egymás mellett. Ennek első és legszembetűnőbb eleme, hogy ez a posztmodern forma olyan ordító ellentétet mutat a vészesen poros dramaturgiához képest, hogy a jelenetek közötti kínosan üres csöndben nehéz megállni prüszkölés nélkül. Ennél azonban nagyobb problémának tűnik, hogy nem sikerült konszenzusra jutni az ügyben, hogy a sztorit eltáncolják vagy eljátsszák-e a táncosok, a döntés helyén pedig egy börleszk jellegű színjátszással lejelelt, mozgással aláhúzott cselekményfolyam áll, egysíkúan és kevés ötlettel. Mert legyen bármilyen izgalmas, sőt, forradalmi Ludas Matyi rögvalósághoz konvergáló értelmezése, ha a mondanivalókényszer abban teljesedik ki, hogy a tükör által az önimádat felett zengünk intő tanulság-tételt, akkor nagyon nehéz lesz a modern formákhoz önmagukon túlmutató jelentést hozzácsatolni.

És nagyjából ugyanez az egyneműség jellemzi Krámer György minden tekintetben klasszikus, Bach-szvittekre komponált koreográfiáját is. A Mesterkurzus, táncszínpadokon nem éppen szokatlan módon, a férfi-nő kapcsolatokra helyezi a hangsúlyt, bár valódi hangsúlyokat nehéz felfedezni benne, mindössze a lágy-durva ellentétpár ad olykor némi impulzust a mozgásoknak, amelyek kellemesen csordogálnak Philippe de Chalendar élvezetes csellószólójára. A Mesterkurzus pedig mesterkurzus marad, amit egy mester tartott a növendékeiknek, nekünk pedig igazán az marad osztályrészül, hogy reménykedjünk: hasznos mesterkurzus volt ez.

Úgyhogy a hideg viszony deklarált, de nem csak az előadások, hanem a színpad és a nézőtér között is, amelynek fő jellemzője, hogy egyik sem egzecíroztatja a másikat, és mivel az előadások igazából nem kíváncsiak a nézőre, ez vice versa sem működik másképpen. Mindenki tisztességesen dolgozik: koreográfus, díszlettervező, szcenikus, táncos, zenész (és néző is), de közben elfelejtik megkérdezni egymástól: „hogy vagy?”. Hogy ezt a kérdést hogyan tudta két, egymással majdnem megegyező alkotógárda elkerülni, az rejtély. De akkor talán kiderült volna, hogy kinek mi a viszonya, van-e viszonya akár a Ludas Matyihoz, akár a Mesterkurzushoz, mert jelen pillanatban úgy tűnik, hogy ha van is, legfeljebb fizikai értelemben.