Ezzel – ha egészében nem is, de részleteiben mindenképpen – adós marad az előadás, amely Hargitai Iván rendezésében ugyan igyekszik izgalmas disszonanciát teremteni azzal, hogy az elénk táruló modern családi házzal pontosan a natúr jelen közepébe helyezi a falusi közegben játszódó történetet, de ez sokszor csak igyekvés és nem végigvitt, kibontott gondolat. A koncepció első lépésben valahol ott kap gellert, hogy Tasnádi István darabját egy ismeretlen dramaturg, illetve ismeretlen illetőségű dramaturgiai olló némileg hiányosra vagdosta. Megmaradtak ugyan a fontosabb drámai tetőpontok, fordulatok, de az azokhoz vezető utak, jelenetek és szövegek kisebb-nagyobb részben az iratmegsemmisítő áldozatai lettek.

Így a színpadon igazából nem Blondin Gáspár megkeseredett életét, és az abból következő egyetlen groteszk megoldást, az öngyilkosság melletti döntést láthatjuk, valamint azt, ahogyan erre a környezete és a média reagál – ugyanis mindenki megpróbál valahogy hasznot húzni a férfi tettéből –, hanem pillanatképeket, nem valós indítékokat és önző érdekeket, s időnként csak elmondott szövegeket. A rövidítést leginkább a színészek sínylik meg, akiknek így nincs se idejük, se lehetőségük teljessé bontani karaktereiket, sokszor inkább csak egy vázlatot, vagy egy közhelyre épülő skiccet tudnak felfesteni azok helyén.

Tűzkő Sándor még ilyen körülmények között is elmélyült és koncentrált színpadi jelenléttel fogalmazza meg Blondin Gáspárt, rengeteg részlettel és vívódással tarkítva karakterét. Azonban az előadás olykor irdatlan tempója még Tűzkőt is megakadályozza abban, hogy átadjon a nézőknek olyan gondolatokat, amikkel egyébként érezhetően feltöltötte a karaktert. Leginkább talán Blondinné és a férjéhez fűződő, a darab szempontjából nagyon is fontos viszonya sínylette meg a húzásokat – az alkotók nem sok időt pazarolnak a kapcsolat ábrázolására –, azonban Závodszky Noémi még így is igyekszik a megtört, de fokozatosan nőiségére találó asszonynak valamiféle ívet adni. Hogy az anyóst egy férfi játssza, egy jó ötlete az előadásnak, amit Kozáry Ferenc következetes lassúsággal és házsártossággal munkál meg, egy percig sem visszaélve az ebből fakadó poénokkal. Bakonyi Csilla precízen hozza a bulvár adta nyomástól alkoholkúrán turnézó popénekesnőt és Bata János is az önzőségből együttérző, egyébként teljesen érdektelen polgármestert. Hernádi Szabolcs elfojtott, indulatos mondatokon és gesztusokon kívül nem igen tud mit kezdeni a médiaszemélyiségi létbe belezakkant Pállal, Fehérvári Péter csak pillanatokra képes ritmust és beképzeltséget kölcsönözni a macsó Dr. Juhosnak, Váradi Eszter Sára pedig igyekszik lelkesedéssel felmondani és leviselkedni a törtető riporterlányt.

A kifejezetten impozáns és ütemes kezdés indítékok hiányában gyorsan kipukkadna, ha nem akadnának olyan színpadi jelek és gesztusok, amik arra utalnak, hogy itt igenis többről van szó, mint egy történetről. Bátonyi György modernre kidolgozott házbelsője, Kárpáti Enikő a karakterek társadalmi helyzetét hangsúlyozó, de minden esetben divatos jelmezei és Pejtsik Péternek a popzenekarok minden áron való meghatást sulykoló dallamait remekül megidéző nyálpop-zenéi (olykor talán túlságosan is élethű ez az utánzás) mind azt hangsúlyozzák, hogy ez a színpadi világ igenis hasonlít ahhoz, ahonnan nézői jönnek.

Ezt az érzést kelti a közös dalolászásból életszagú reménytelenséggel felcsendülő Who wants to live forever című Queen-szám és ezt a gondolatot erősítik Quintus Konrád elhivatottan és tartalmasan üres tolmácsolásában a Hivatalos Úr mondatai is – pontosan ugyanolyan tekintettel és alaptalan határozottsággal, ahogyan azt mostanában jeles államférfiaktól (vagy legalábbis e szerepben tündöklő illetőktől) is hallhatjuk. Még ha nem is következik mindig az előadásból a zárás, az üzenet még így is tiszta és világos: lehet értékekről és nemzetről szajkózni a végtelenségig, csak időközben nehogy kipusztuljon ez a hallgatóság. Nehogy.