Francescát hozzá akarják adni egy nagy uralkodóhoz, Gianciottóhoz, de hogy ne ijessze el a lányt a férfi Quasimodo-szerű vizuális dizájnja, öccsét, a daliás termetű Paolót küldik el kérőbe, és láss csodát: a lány egyből szerelembe esik. A háborús időkben sötét, középkori borzalmakban, valamint férje és annak legkisebb testvére, Malatestino által meglehetősen ijesztő vizuális élményekben – utóbbi félig kifolyt szemmel toppan be a színre – részesülő lány, akinek kegyeire immáron mindegyik testvér pályázik, végül is fülig szerelmes lesz a középső testvérbe. Később Francesca és Paolo hosszas szerelmi romantikázása után a lányra nagy bőszen vetné rá magát a legkisebb testvér, azzal fenyegetőzve, hogy beárulja a lányt a testvérénél, de az még így is visszautasítja. Természetesen a tragédia nem tragédia rajtakapás és halál nélkül, úgyhogy az egymáson hempergő párra in flagranti rányitó Gianciotto és Malatestino véletlenül leszúrja Francescát, majd hátba döfi az eredeti célpontot, Paolót is. E meglehetősen darabosan tálalt történethez – különböző időpontokban mutatott képeket láthatunk – még társulnának a háttérben érdekek, politikai esküvő, cselszövések, mély szerelem, legalábbis ezt feltételezhetjük nem csak a cselekményvázból kiindulva, hanem abból is, hogy – elvileg – nincs előadás indítékok, karakterek, megkonstruált szituációk és hasonlók nélkül.

Persze ez a feltételezés nem egyszerűen túlzott jóindulatnak, hanem naivitásnak is mutatkozik esetünkben, hiszen Juronics Tamás rendezése nagyívűen kezeli az efféle szabályokat, elvárásokat és ezektől gálánsan eltekintve, egy-két meglehetősen blöffszerűnek tűnő gesztussal köríti a sztorit. Nem nagyon titulálható másnak, hogy Ser Toldo, a jegyző figurája egy fényképezőgéppel a nyakában flangál a hangsúlyosan középkorira szabott látványban, és bár minden bizonnyal lehetne ilyen-olyan magyarázatokat adni arra, hogy miért építették be a színpadra a Szegedi Nemzeti nézőterének lebombázott verzióját (az egyébként nagyon is látványos díszletet Székely László tervezte), de aki a vokális teljesítményben fürdőzik, biztos nem fogja ezt fejtegetni, aki pedig unja a fenék és keretek nélkül színpadra állított operát, nem fogja megtenni ezt a szívességet, mintegy pótolva az előadás által nagy ívben elkerült gondolatokat és szándékokat.

Szép hangok amúgy jócskán akadnak. Riccardo Zandonai szabadosan komponált, a zenei szabályokat és formákat könnyedén átalakító, rendkívül sokféle motívumot felvonultató, a közhelyeket izgalmasan és egyedien megszólaltató zenéje meglehetős átgondoltsággal és kimértséggel szól Pál Tamás karmesteri irányítása alatt – sokszor ugyan indokolatlannak tűnik a zenekar visszafogottsága, de egyrészt így sokkal hatásosabbnak érződik egy-egy erőteljesebb szakasz, másrészt pedig a Szegedi Nemzeti szűk terében könnyű elnyomni az énekeseket (ami még az óvatosság ellenére is előfordul). Egyedül akkor tűnik félrehangosított koncertnek a zenekar játéka, amikor az oldalpáholyokba kiültetett rézfúvósok váratlan megszólalásukkal túlharsognak minden egyéb hangot.

A címszerepet éneklő Miksch Adrienn szopránja pedig tényleg gyönyörűen cseng, mind a mélyebb, mind a magasabb regiszterekben, könnyedén elvonva a figyelmet az előadás hiányosságairól, sőt olykor még érzékien fel is tölti az opera méretesre rúgó gödreit. Vadász Dániel is képes szépen megszólaltatni Paolót, már amikor megtalálja „ének-pózait”. Sokszor azonban ezek keresése vonja el az énekes figyelmét, aki egy-egy karmozdítás alkalmával könnyedén hallhatatlanná válik. Réti Attila visszafogott zárkózottsággal hörgi el a Gianciottónak előírt hangjegyeket, mindvégig a furcsa éneklést tartva szem előtt, ám az énekes disszonáns jelenléte, illetve a belőle előtörő hátborzongató hangok képesek érdekes pillanatokat teremteni a színpadon. Malatestino azonban csak egy egyszerű gonosz, ellenpontok és határok nélkül, Balczó Péter pontos, olykor azonban teljesen érdektelenül megszólaló tenorjából. Akadnak még szép teljesítmények – ilyen például a Kovács Éva által énekelt Samaritana –, ehhez képest viszont érthetetlen, hogy az egy egésszé komponált kórus miért válik olykor zabolátlan kánonná.

Tény: nincs könnyű dolguk az énekeseknek, már csak azért sem, mert ha alkalomadtán valamit játszaniuk kell, akkor az soha nem mutat túl a kottába kódolt érzelmek fizikai megjelenítésén (játékmester: Toronykőy Attila). Ez pedig nem csak egysíkúvá, de elcsépeltté és közhelyessé is teszi az operát, amiben a konkrétumokat az olykor nagyon esetlenre sikeredett, ritkára komponált színpadi cselekvések adják – gondoljunk csak a katonák második felvonásbeli enervált tömegjelenetére, vagy a gyilkosság effektíve suta kivitelezésére.

Annak felfejtése pedig totális kudarcra van ítélve, hogy miért mutatták be Szegeden a Francesca da Riminit, amiben gyönyörködni is csak elszórva lehet, és csakis annak, aki képes a színházi értelemben kitöltetlen órákban valamivel lekötni magát. Miksch Adrienn hangja valóban szép, de talán ő is sokkal jobban tudna érvényesülni – ahogy Zandonai zenéje is – egy koncerten, és még a nézőkben sem merülne fel a színházi élmény iránti igény.