Hogy az egésznek mi köze Godot-hoz meg Becketthez, azt jobb, ha hagyjuk, ez maradjon az alkotók titka. Mondjuk az tény, hogy amit látunk, az nem éppen egy akciótörténet, mindössze két pár, az egyik egy négy lábon járó nagyvárosi közhely egy píáros feleséggel és egy dilettáns művésszel, a másik egy falusi közhely-kettős: szürke és kedves felség szürke és kedves férjjel. Előbbi már boldogtalan – értelmiséginek látszó módra marva egymást –, a másik stabilan rajta a boldogtalanság útján. Igaz, csak majdnem rokonok, de mégis családi kötelesség, hogy a vidékről érkező pár meghúzza magát a sosem látott majdnemrokonoknál, ahol hirtelen mindenkit megérint a tiltott gyümölcs látványa, és ismét felbuzoghat a lágyéki vér - és a féltékenység.

Czukor Balázs, az előadás rendezője azonban a szó klasszikus értelmében nem farag drámát a történetből, mindent meghagy az egyszerű, hétköznapi miliőben; nincsenek kimunkált mondatok, látványos gesztusok vagy fények, sőt még a zene is a laptopból szól - tökéletes minimálszínházi közeg ez. A terep veszélyes, mert ilyen típusú előadásoknál az alkotók sokszor úgy gondolják, hogy a valóság majd megoldja helyettük a színházi előadást, ők köszönik szépen, ennyit tudtak tenni az ügy érdekében. Ez azonban most nem így történik. A valóság önmagában ugyanis a legunalmasabb dolog, amit színpadra lehet tenni – képzeljük csak el, mekkora élmény lenne, ha hétköznapi dialógusainkat kellene még a színházban is hallgatnunk –, a valóság sűrítését azonban olyan természetességgel oldja meg a társulat, hogy az szinte észrevehetetlen. Így viszont a kisreál valóban megszülethet kisreálnak lenni, minden gesztus, minden hangszín, minden rezdülés és mozdulat pontosan annyi, amennyit a kicsiny helyiség és a még apróbb szituációk megkövetelnek, nem robbannak érzelmi bombák, minden elfojtott és titokzatos, semmi nem őszinte. Ez pedig úgy járja át az egész történetet, mint bármelyik vendégség bármelyik pillanatát, mint a legtöbb kapcsolat legtöbb mondatát és gesztusát. És hogy mindez ilyen komikus lehet, az csak annyit jelent, hogy olyan színpadi hiánycikk béleli ki az előadást, amiben még az államadósságnál is nagyobb deficitünk mutatkozik - ez pedig az önirónia.

Ennek a nyelvnek pedig tökéletes művelője mind a behemót, nyámnyila papucsférjet játszó Molnár Gusztáv, aki egészen rendkívüli módon érzi karakterének kisszerűségét és szerethetőségét is, valamit Hajduk Károly, aki a megtévedt művész értelmiségi álarca mögé bújtatott dilettáns felsőbbrendűséget töretlen hittel és nyugalommal játssza, a totális nihil szüntelen pulzálásával. Ugyancsak jól érzi a minimálstílus kereteit Hay Anna, a férjúri szolgálattól már jó ideje elesett, és ettől meglehetősen frusztrált, múlt és jövő nélküli kozmopolita, illetve Székely Rozi, a hormonjaival ismerkedő szende-szeppent vidéki nő szerepében.

Amit látunk az igazából semmi más, csak amit ezerszer átéltünk, és amit még legalább ennyiszer át fogunk: a mindennapi kisszerűség. Nem gonoszság, nem butaság, nem rossz, hanem kicsinyes és középszerű. De ki ne lenne kisebb-nagyobb mértékben kicsinyes és középszerű? Csak míg amikor az életben ezt csináljuk, általában kérlelhetetlenek és rendkívül komolyak vagyunk – talán még némi erkölcsi felsőbbrendűség is áthat bennünket olykor-olykor –, ellenben most kénytelenek vagyunk ezt telibe röhögni, mert olyan szánalmas az egész, hogy az csak na.

És igaz, az előadás nem jár meg mérhetetlen mélységeket, de Dömötör Tamás dramaturg nagyon ismerős, létező figurákat vonultat fel. Ugyan láthatóan kívülről is nagyon ismeri figuráit, mégsem kaparja ki a lelket az ólból, és bár a kapcsolatok sem bonyolultak, a maguk egyszerűségében közérthetően és színesen jelennek meg a színpadon. A magabiztosság egyrészt a színészi munka, másrészt a szélsőséges, de jó mértékkel kezelt tempírozás eredménye, a lezárás erőtlensége azonban inkább azt sejteti, hogy a tartalmi nagy egészről kevesebb elképzelés volt, mint a gazdagon ábrázolt részleteken. Mindezzel együtt a _Majdnem_ a kisrealista színház egyik egészen remek darabja, amely a műfajhoz ritkán társított, metsző humorral kiegészülve, per pillanat ritka madár a magyarországi színház tanítás- és mondanivalókényszertől szürkébe borult egén.