7óra7

Megy, ahogy jött
7óra7: (3/10)
Közösség: (6/10)

Megy, ahogy jött

2012. 01. 29. | 7óra7

Egy olyan előadásról, amelyről nem derül ki, miért kellett, hogy mit szerettek volna vele, és hogy mire megy ki ez az egész. Egyetlen dolog van, ami kristálytiszta: amikor az előadás elején, vaksötétben Major Tamás hangfelvételen előadja József Attila Thomas Mann üdvözlése című versét. S ennek minden vesszője és pontja, hangsúlya és szünete, ritmusa és dallama a helyén van. Tiszta, nyílt, egyenes. Pontosan értelmezett, jól szervezett. Egyszerű. Emberi közlés.

A verset taps köszönti, miközben egy meztelen hulla, illetve az őt mosó Sztárek Andrea emelkedik a kivilágosodó színpadra, és elkezdődik Hans Castorp furcsa utazása. Hans Castorpot Schruff Milán játssza, akinek alapvetően kamaszos megjelenése ezúttal kifejezetten férfiasra van hangolva; férfira, aki kamaszt játszik, ami abban merül ki, hogy dacos-naivan néz arra, ami előtte van, és ez semmit nem változik a bő két és fél óra alatt.

Az első harminc percben a felvonuló különböző fura szerzetek végül is teremtenek egy alaphangulatot, ami azonban sehová sem vezet. Illetve vezet, mert valami _nagyon artisztikus_ dolog zajlik előttünk, aminek azonban nem sok köze van Thomas Mann művéhez – bár az elhangzó szövegek onnan valók –: elidegenedett emberek bolyonganak a színpadon, és közben feltehetően roppant európainak és humanistának kellene érezni magunkat, hogy átérezhessük az üzenetet, helyesebben az Üzenetet.

A varázshegy - Hirtling István, Schruff Milán Hogy az Üzenet mi lenne, az egy nagyszerű kérdés. "Hans Castorp különös, felfokozott testi-szellemi kalandokon megy keresztül, amelyek során, ha pillanatokra is, de a halálból és a feslettségből a szeretet álma dereng föl sejtelmesen" – mondja a sajtóanyagban Szikora János, és ez minden bizonnyal így van. A Varázshegy valahol a polgárság betegségéről, kitörésképtelenségéről – és még mennyi minden másról – szólna, na de ha itt éppen Hans Castorp, a kívülálló van kinevezve – Balla Ildikó jelmeze legalábbis ezt _üzeni_ nekünk – a polgári létezés nonplusultrájává, a gondolkodó, Valódi Polgárrá, aki a végén önfeláldozó módon hajlandó visszatérni a valóságba, hogy örökre vágyja a Varázshegyet (Szikora János változatában Castorp a kivetített mesei hegy előtt áll, teátrális vágyakozással felfelé nézve a csúcsra – miért is?), akkor mi a beteg? A polgárság önmaga ellen fordul? Mi a viszonya ezeknek a figuráknak egymáshoz? Miért tartja az intézet szinte fogságban ezeket az embereket? Mi történik itt egyáltalán? Ezeket a kérdéseket nem teszi fel az előadás, csak szomorúan jelzi azokat, miközben eltökélten meséli a történetet, épp csak azt nem tudni, miért.

A szereplők egyetlen egyet játszanak: Ziemßen (Száraz Dénes) öntudatos, merev hazafi, Behrens (Hirtling István) egy könnyed francia bohózatból kivándorolt habókos doktor, Leo Naphta (Derzsi János) maga Vlagyimir Iljics Lenin, Settembrini (Almási Sándor) egy társalgási darab tudálékos főhőse, utóbbi kettőnek parázs vitákat kellene folytatnia egymással, intellektuális párharcnak kellene létrejönnie, ám ezt az előadás merengő alaphangütése kizárja. Mynherr Peeperkorn pedig hát tényleg maga alá gyűr mindent, a remek formában lévő, tüzes és energikus Gáspár Sándor tündöklő förgetegként vonul át a színpadon, s előtte valóban semmi nem ugyanaz, mint utána, csak épp semmi hatása nincs semmire: nincs közege, kontextusa. Castorp épp emiatt pontosan úgy megy, ahogy érkezett.

A varázshegy - Száraz Dénes, Schruff Milán, Köleséri Sándor, Bohos Andrea

S hogy Madame Chauchat (Nemes Wanda kísért a színpadon) miért nettó zombi, az csak a végére marad kérdésként, hogy Castorp és az asszony egymásra találását miért egy letolt gatya és egy letolt bugyi képviseli, hogy miért mutatnak folyton gépalkatrészeket a színpad bal oldalát uraló felosztott vetítőfalon (gondolom, az elidegenítettség jelzése, az évszakokat jelző fa képe _persze, hogy allegória_), hogy a Varázshegy miért válik izgalmas és titokzatos tudatközpontból veszélytelen elmebetegeknek fenntartott unalmas tüdőszanatóriummá – sok-sok kérdés. Közben pedig szól az opera.

A varázshegy - Gáspár Sándor

Ha azt gondoljuk, hogy e "Varázshegy" a maga fura szerzeteivel, valóságtól elrugaszkodott ideáival, merev statikusságával, homályos üzeneteivel, ötletnek álcázott artisztikumával, az összetettséget szimplifikáló, közönségét váratlan, ám összefüggésbe nem helyezett akciókkal meglepő, látványában az eleganciára törekvő, ám összességében karakter nélküli hely mindaz, ami maga az Új Színház, illetve ami az Új Színház volt az utóbbi években, akkor ez egy nagyon őszinte előadás.

És innentől a csend.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr508002397

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása