Az eredeti címet játékos műfaji megjelöléssé alakították a színlapon: „balmorál”-t látunk két részben, ha már a korabeli bal(oldal) moráljáról is szó esik benne általános emberi gyengéink mellett. A történelmi keret azonban tényleg csak keret, a darab nem szándékozik túlnyúlni a bohózat határain, és Sztarenki Pál rendezése is ezen belül marad.
A történet szerint az alkotóházba egy olasz újságírót várnak, aki a Sztálin-díj várományosát, Sass Tibor költőt szeretné meginterjúvolni, egyenesen Rákosi elvtárs óhajára. Egy váratlan fordulat miatt azonban használatba kell venni azt a bizonyos utazóládát, és ezzel megkezdődik a félreértések, tévedések és szerepcserék sora, és egy idő után már maguk a szereplők sem tudják pontosan, hogy kinek a bőrébe bújtak éppen.
A legnagyobb átváltozás Malacsikra, a gügyeség határán egyensúlyozó, vagy inkább cammogó mindenesre vár, neki kell ugyanis beugrania a megboldogult szerepébe. Hogy kiébe, azt a színlap nem árulja el, én azonban mégis lelövöm a poént, mégpedig nyugodt lelkiismerettel, hiszen a Szigliget nem krimi, hanem bohózat, és a reménybeli néző ettől biztosan nem fog kevesebbet nevetni rajta. Szóval Kiss Ernő lényegül át a lassú, elnyomott, minimál szókincsű mindenesből vehemens és öntudatos költővé, hogy előbb az igazi, majd annak váratlan halála után az ál-Sass Tibort eljátssza. Rá szabták ezt a kettős szerepet, és kitűnően él a lehetőséggel, akárcsak Farkas Ignác, aki pedáns pedellusból lett házon belüli nagyhatalom, majd szerepét és ezzel együtt tartását vesztve zavarodott ál-Malacsikká válik. Urházy Gábor László olasz újságírója könnyed és elegáns. A Kovács Olga alakította drámaíró, Lukics Mária vérbő paródiáját adja a nőírókról szóló (természetesen hamis) sztereotípiáknak. Wellmann György egy alkotói válságába beletörődött, a körülményekhez alkalmazkodó írót játszik, aki a maga komótos tempójában azért nem kis élvezettel kuszálja össze, amit csak lehet. Az összeszokott szereplőgárdában egy újonc van, a Tarló János írót alakító Gulyás Hermann Sándor, aki még érezhetően keresi a helyét a társulatban, de ez a második felvonásban már kevésbé érződik, mint az elsőben. (Furák Tamás kritikusról pedig szó se essék, mert, ugye, a kritikusok egyáltalán nem olyanok, ahogy azt Hamvai Kornél megírta és Szakály Aurél – nyilván jobb meggyőződése ellenére – eljátszani kényszerül, legfeljebb annyi igaz az egészből, hogy mindent tudnak.)
Mészáros Tibor kastélydíszlete az eredeti berendezést az ötvenes évek néhány emblematikus tárgyával, képével keveri, otthonosan vedlett és célszerű keretet adva a játéknak. Húros Annamária korhű díszletei szépen belesimulnak ebbe a környezetbe, szegény Czegő Terézre viszont egy olyan rikító rózsaszín, pomponos valamit adott, ami még egy Olaszországból importált Malacsik-feleség esetében is túlzásnak tűnik.
A kicsit lassú, bár a miliő megteremtése szempontjából nem haszontalan indulás után az előadás felpörög, és csak úgy sorjáznak a komikusabbnál komikusabb jelenetek. Talán kétszer támad az embernek olyan benyomása, hogy mintha nem Hamvai Kornél szövegeket hallana, hanem Sas-kabarét, de szerencsére ezeket a kitérőket színvonalasabb párbeszédek követik.
Az előadás elején valaki dallamtöredékeket pötyög egy zongorán. Nem tudjuk, ki lehet, de a végére ez is kiderül: mint minden valamirevaló kastélynak, a szigligetinek is van ugyanis saját kísértete. Ő bújik elő, csontjait zörgetve abból a bizonyos utazóládából, hogy az ideiglenesen kiürült kastélyban játszani kezdje azt a dallamot, amit akkoriban betiltottak, mivel mondandója nem fért össze a tervgazdálkodással és a kommunizmus győzelmébe vetett töretlen hittel, és amely szerint – magyar fordításban – „bárhogy lesz, úgy lesz, a jövőt nem sejtheted”. Azt tényleg nem, de arra mérget vennék, hogy ez a könnyed, szórakoztató komédia sikert arat Zalaegerszegen.
