Ismerős érzés? A lidércnyomás, a szorongás, a félelem a sötétben, miközben mindenki tudja, hogy szörnyek (persze) nincsenek. S valóban: _ott_ nincsenek szörnyek - a szörnyek mindig _bennünk, tőlünk és általunk_ vannak. Talán mindenki érzett már olyasmit, hogy valami elő akar belőle törni, hogy valami alkalomadtán szeretné felhívni magára a figyelmet, valami bizonytalan és ismeretlen, _valami valami_, amiről jól lehet sejteni, hogy micsoda - csak hát a tükörben ugye nem látszik. Ahhoz befelé kell nézni - ami eléggé ijesztő.

Ez az érzés jóformán állandó Gergye Krisztián második trilógiájának első részében. Minden pillanatban és minden mozdulatban jelen van, áthatja a levegőt, és ha nem is képes mindig belehúzni a közönséget ebbe a furcsa tudatalatti, testekből táplálkozó lélekbarangolásba, akkor is ott lebeg a nézőtér felett a furcsa szorongás érzése. Lássuk, be a Studies of the Human Body című előadást nézve nem mindig van könnyű dolga az egyszerű nézőnek, aki valamiféle konkrétumot, esetleg történetet szeretne kihámozni a színpadi események és képek sodrából. Tény, hogy nem is feltétlenül kell, hiszen ez az érzés állandó és ugyanúgy ott van Ágens hátborzongatóan gyönyörű hangjában, mint a Károlyi Balázs ősi törzsi motívumokat idéző testfestéseiben, vagy a Gergye által kitűnő érzékkel szerkesztett zenékben és a pár tárgyból nagyon is impozánssá tupírozott látványban.

Bár nem mindig tűnik egyértelműnek az előadás útja, és néha követhetetlennek látszik, hogy a kezdetekben főszereplőként megjelenő, Pásztor Tibor által játszott férfi miért tűnik el egyik pillanatról a másikra, és miért veszi át a helyét a Gergye által elmozgott lidérc, vagy hogy a néha hozzánk beszélő, útmutatásul szolgáló, kivetített szöveg miért váltogat a nézőpontok között, azért némi sakkozással könnyedén rendet lehet vágni az elemek között. Két öltönyös, meglehetősen vagány kinézetű, hivatalos kinézetű férfi találkozik, és ahogy beterítik dohányfüsttel a levegőt, úgy válnak fokozatosan eggyé, irányítja az egyik a másikat, személyiséget cserélnek, majd a férfi, aki az elején még várt a másikra, és csak játszott vele, akiről lassan kiderül, hogy ő is lidérc – ahogy az álomképekben flangáló, grimaszoló és furcsán mozgó szerzetek –, szépen átveszi a másik helyét, már nem csak ő irányít, hanem ő lesz a főszereplő is.

Érdekes személyiségjáték ez, amelyben a kezdeti - nagyon is komolynak tűnő - maszkok pillanatok alatt porba hullanak, előkerülnek az elfojtott emlékképek, a nem kiélt vágyak, a felgyülemlő frusztrációk, illetve az ezekből fakadó, meglehetősen furcsa testiség, aminek során a lidérc szinte hamuvá erőszakolja és magába fonja kezdeti főhősünk személyiségét. A sokszor tényleg gyönyörűen váltakozó képek (amely látványosság nagyban köszönhető Katonka Zoltán fényjátékának) között azért akad egy-kettő, ami nem árnyalja tovább az addig felépített gondolatmenetet, és csak nyújtja az addigiakat – egyes táncok a darab közepén, vagy az újra és újra elbukkanó lidércek –, néha pedig a rengeteg megfejtendő, egymásra ható elem miatt kissé elvész a hangulat, de ez talán nem is baj abban a tekintetben, hogy hasonlóan szövevényes szellemi kihívást tudunk magunknak is okozni, amikor elveszünk önmagunkban.

És hát sok az ilyen elveszés. Itt jóformán csak maszkok vannak és mögéjük rejtett félelmek. De az álarcok és szorongások között valahol ott kell lennie az embernek, aki néha megpróbál tükörbe nézni, hogy ez vagyok én. Már ha még felriadunk az ilyenekre, ha még képesek vagyunk észrevenni az ilyesmit, és nem csak becsukott szemmel alusszuk végig az egész életünket.