Még szerencse, hogy a Molnár Piroska előadásában megfogalmazott lábjegyzetek, amelyek Bródy Sándor művét hivatottak kiegészíteni A tanítónő első felvonásában, sokkal inkább hasonlítanak egy érdeklődő diáklány, mint a fenti, természetesen fiktív tanárnő szigorú mondataira. Ugyanakkor nehezen lehet szabadulni a gondolattól, hogy eme tanárnő népnevelői szándéka vaskosan közrejátszott abban, hogy az előzmény és következmény nélkül felbukkanó, majd eltűnvén végképp elfelejtett kívülálló szereplő - talán a címszereplő kései változata - elmondja a rá kirótt szöveget. De hagyjuk a tanárnőt, ő nem is létezik, pláne nem ebben a Bródy Sándor-darabban, amelyben "csak" egy tanítónő van.

Ez a tanítónő pedig okos, intelligens, nagyszerű pedagógus, és szíve, lelke, esze egyaránt oly tiszta erkölcsi alapokon áll, mint egy ma született barika lelkülete egy naivan romantikus mesében. Az ilyen kikezdhetetlen morálnak nemhogy a szerelem, de még maga a pápa sem tudna megálljt parancsolni abban, hogy ne a kis, elveszett parasztgyerekek gondos nevelésének, hanem valami egészen másnak szentelje érzelmektől olykor meg-megroggyanó életét. És biztosan drukkolnánk is a tanítónőnek a posvány és a butaság ellen vívott heroikus küzdelmében, ha látnánk azt. De nem látjuk. Amit látunk, az egy jelentős önérzettel megáldott vátesz, aki már-már az önsorsrontásig cserfes, és minden igyekezetével azon van, hogy kedvességével álcázva, de megmutathassa intellektuális felsőbbrendűségét, ám öntudatát folyamatosan lelegeli a falu bikája, aki nem mellesleg tényleg jó parti lenne.

Bródy Sándor darabjának helyszíne a falusi sártenger közepe, valamikor talán az ezernyolcszázas évek végén (ősbemutató: Budapest, Vígszínház, 1908. március 21.). A sártengerben hízik a magyar, a tót, a zsidó meg a cigány is, hízik a lucskos sivárság, fogy a szép és a jó, a magyar butul, az állam (a közösség azon része, amely ehelyütt egyfajta államként jelenik meg) meg _von Haus aus_ buta. Persze vannak még vállalható alakok, de a vályogos szalmatengerben minden csak a kicsinyesség és a klerikális erkölcsi kétszínűség égisze alatt működhet, ez pedig olyan köd, amin egy öntudatos tanítónő sem képes átlátni, holott ott van a túloldalon ifjabb Nagy István, és vele együtt a valóságos szerelem a maga giccs nélküli egyszerűségében. Már ha éppen nem kell Nagy Zsoltnak hollywoodi filmek forgatókönyv-maradványaiból megmaradt mondatait nagy átéléssel elmondani, mert minden más esetben egy tiszta eszű, a valódi értékekre nyitott talpigférfit alakít, aki minden mondatát a lehető legkomolyabban gondolja és érti. A fene tudja, hogy mitől olyan kedves számára a tanítónő, akiben a legvonzóbb a Nagy famíliának való megfelelés tagadása, meg kétségtelenül szép lány, ám sem a gyerekekhez (komolyan államismereteket tanít és kér számon a hatéves kislányoktól!), sem a felnőttekhez (nem kerekedik felül a buták tömegén, csupán hisz a maga igazában, de nem egyenlő vele), sem a szerelemhez nem ért. Ez utóbbit illetően tulajdonképpen csak a nemet mondás örömében, illetve a parttalan öntudatban fürdőz. Szilágyi Csengének nehéz is ebben a motivációs hézagokkal teletűzdelt (dramaturg: Kárpáti Péter) közegben nagyságot kölcsönözni a tanítónőnek, hát még szimpátiát kiváltani az irányába.

Ezzel a két dramaturgiai lyukkal végül is Bródy Sándor darabjának alapkonfliktusaitól meg is vált az előadás, azonban mindezek ellenére akad néhány üdítő kivétel is az egyébként formailag egyrészt a társadalmi tabló, majd a klasszikus népszínmű, továbbá a főműsoridős romantikus dráma műfaji jegyeit magán viselő, ám messzemenőkig a klasszikus mederben folyó színpadi történésszövetben. A Mátyássy Bence, Makranczi Zalán, Bodrogi Gyula, Znamenák István, Marton Róbert és Újvári Zoltán által alkotott iskolaszéki bíróság gyakorlatilag egy vegytiszta és ragyogó kabaréjelenet (már-már parodisztikus variánsa a Szent Johanna bírósági jelenetének), amiben a szellemi lápvidék buja hajtásaiban gyönyörködhetünk jó néhány percen keresztül, el-elálmélkodva az ezesetben nem szimpla didakszisként, hanem rétegzetten indokolt társadalomkritikai éllel megfogalmazott dilettáns és belterjes közösségi-szervezeti működés kicsinyes és sivár világában. Ehhez pedig később sokszínű rajzolatot, dermesztően üres, és humorával igazán ellentmondásossá váló _moral insanity_t mutat meg az öreg Nagy István szerepében Bodrogi Gyula, mintegy jelezve, hogy itt már tényleg nincs semmiféle értelmiség (és értelmesség), főúri nagyság meg aztán talán sosem volt. Hevér Gábor (Tanító) az élhetetlen és eltévedt értelmiségi szerepében sokszínűen mutatja meg a gyávaság különböző formáit, Szarvas József a Kántor szerepében a megúszás életstratégiájának festi fel ismerős vonásait, Mészáros Piroska pedig a parasztasszony-bőrbe bújt kislány érdekes ellentétét mutatja meg a Kántorkisasszony szerepében. Blaskó Péter a halála közeledtét érző - a szereplők között egyetlenként belátó és jóindulatú - Főurának és Radnay Csilla érzékelhetően elvágyódó Hray Idájának szerepe pedig egyenlőre nem tűnik teljesen tisztázottnak.

Novák Eszter rendezése az olykor felbukkanó áthallásosságból következően úgy tűnik, aktuálpolitikai körképet és társadalmi keresztmetszetet próbál felvázolni, de azon kívül, hogy feszt ítéletet mond a társadalom és Magyarország reménytelen állapotai felett, a miérteken nem időz el hosszan. Sőt azzal, hogy az alapkonfliktus tisztázatlan és parttalan marad, és ezáltal a pozitívnak semmi jele, de még csak halvány emléke sem dereng fel az előadásban, olyan kiábrándító és rossz világot idéz fel a színpadon, aminek egyoldalúsága igen komoly érveken kellene, hogy alapuljon; az „ez van, és kész” egyszerűsége ez esetben nem elég. Ennél sokkal sűrűbb szövésű konfliktusok és viszonyok kellenének, mert így nincs mihez képest. Ez esetben pedig nehéz komolyan venni az állítást, és foglalkozni a dologgal. Mert nincs nagyon mivel vitatkozni. Legfeljebb azzal, hogy mindehhez valóban szükség van-e három felvonásra.