Sokáig úgy tűnik, hogy valóban _részesek_ vagyunk, sőt mi több, az előadás szerves alkotóelemei és befolyásolói is. Ez köszönhető egy nagyon egyszerű kis szerkentyűnek, ami a nézőtérre érve a székünkben fogad minket. Egy kis élőkapcsolatos szavazógép, aminek két állása van: kék és zöld. Kattintgatunk, és közben az előttünk lévő képernyőn a székünk helye a két szín között váltakozik, így tesz a többi néző is, aminek köszönhetően egy verseny alakul az alsó sorban a kék és a zöld színek között. És most jön a dolog lényege: ha a kék színek vannak többségben, akkor elsötétült színpadon hallgathatjuk a híreket, ha pedig a zöld szín nyer, akkor egy táncelőadást nézhetünk.

Végül is erre lehet azt mondani, hogy befolyásolhatjuk az előadást, sőt azt is, hogy mi dönthetjük el, hogy mit nézünk, amennyiben elfogadjuk azt, a Tünet Együttes által láthatóan alapvetésként kezelt helyzetet, hogy a két opció közüli választás lehetősége valóban választási lehetőség. Ezt érthetjük úgyis, hogy a világ fekete és fehér. De az a kérdés is felvetődik, hogy mennyire kiegyenlített a küzdelem a két szín között, hiszen ha a kék van többségben, a szovjet megszállást/felszabadítást feldolgozó szövegrészleteket hallgathatunk, Horthyról, nemzetszocializmusról, zsidókról, nyilasokról, kvázi egy mini történelemlecke alanyaivá válunk, míg ha a zöld kap többséget, hús-vér embereket láthatunk, miközben golyórágókat dobálva és szétszórva tempós és változatosan izgalmas zenére mozognak (zeneszerző: Márkos Albert).

Leegyszerűsítem a kérdést: a kedves olvasó inkább egy bármikor hozzáférhető oktatási anyagot hallgatna szívesebben, vagy inkább intenzíven mozgó, a közönséggel olykor kommunikáló, néha meztelen nőkkel kiegészülő táncosokat nézne? Na ugye... Egyébként megfigyelhetőek lehetnének érdekes színváltozási tendenciák, hogy amikor tényleg meztelen test van előttünk, akkor az a jelenet tuti, hogy végigmegy, vagy amikor durvulást látunk, akkor is a vouyerizmus győz, de rögtön utána következnek a hírek. De ha belegondolunk a Bordás Emil, Ayelet Yekutiel, Egyed Beáta, Furulyás Dóra és Szász Dániel ötös által eltáncolt, mozgott jeleneteknek csak addig méltó ellenfele a hírfolyam, amíg pár néző rám nem un arra, hogy a két szál között másodpercenként váltogasson.

Persze fel lehetne háborodni, hogy vannak emberek, akik azzal szórakoznak egy előadás közepén, hogy ide-oda kapcsolgatják a gombot, aminek következtében szavak és mozdulatok szoros követésben, követhetetlenül váltakoznak, de egyrészt az alkotók felkínálják annak lehetőséget, hogy leteszteljük felkészültségüket, másrészt pedig az ember kíváncsi, hogy mi történik, egyáltalán, hogy történik-e valami, vagy hogy szöveg és mozdulat bármilyen viszonyban áll-e egymással – a tapasztalat azt mutatja, hogy nem.

Vagyis néha úgy tűnik, hogy valamilyen viszony alakulgat az egyes elemek között. Sokszor a színpadi események egy elképzelt, szorongásokkal és érzelmekkel teli álomvilág ábrázolásának tűnnek, amibe olykor még néptáncos elemek is bekúsznak, a hallott történetek pedig a szörnyű - és mindenki által került - rideg valóságot elevenítik fel. Ez persze eléggé esetlegesnek tűnik, hiszen az elemek közötti váltogatástól függ. Illetve nem, mivel az alkotók az előadás utolsó tíz percére megvonják tőlünk a „voksolás” lehetőségét: eleinte a képernyőn lévő négyzeteink egyáltalán nem váltanak a kék és a zöld között, majd pedig egységesen ugyanazt adják ki.

Értelmezhetjük sokféleképpen ezt a gesztust, de mindenképpen azt a hatást váltja ki, hogy elvették tőlünk a választás lehetőségét, sőt mi több, eddigi döntéseink – amennyiben persze annak tekintjük őket – is megkérdőjeleződnek, hiszen a produkció utolsó perceiben – történjen addig bármi – egyszerűen megmondják nekünk, hogy miről szól az előadás. Egy olyan világról, ahol nincs szabadság, ahol az emberek elvesztegetik az idejüket, ahol halott a kultúra. Egyszóval kénytelen-kelletlen valamiféle valóságpárhuzam kezd el kialakulni.

Hiszen minden felmerülő kérdés alkalmazható a jelenre, felületesen nézve azt is lehetne mondani, hogy az akkor és a jelen eseményei egymással rímelve költik jelenünk versét. Ez persze tényleg túlzás. Az viszont nem, hogy a Tünet Együttes ugyanazokat az eszközöket használta fel, amiket azok, akik ellen ezekkel az eszközökkel beszélni akart. És bár demonstrációnak tökéletes az előadás – a bőrünkön érezhetjük, milyen az, amikor a szavazatunk nem ér semmit – sokszor inkább önmaga jelenti azt, amiről beszélni szeretne. Ez az esetlegesség ugyan tényleg érdekes kérdéseket szül, talán célszerű lenne nem arra a megállapításra jutni, hogy a cél szentesíti az eszközt. Vagy van olyan helyzet, amikor igen? Ez lenne a demokrácia? Látszat? Egyáltalán működik?