Náthán köszönetet akar mondani a lovagnak, aki _a zsidó_ minden szava mögött ármányt sejt, így minden szavával megsérti az őszinte köszönetet nyilvánító férfit. Mire rájön erre, és békülne, addigra Náthán igazolva lát minden rosszat, amit _a keresztényekről_ gondol. Ám nem olyan egyszerű a helyzet: a lovagnak tetszik a megmentett lány. Így nem olyan könnyű sem az elszakadás, sem az, hogy mindazt a rosszat belelássa, amit bele kellene látnia.

Mert az elvárások diktálnak. Kurttól, a fiútól a Püspök várja el, hogy ne barátkozzon a zsidóval, hiszen _a zsidó_ ellenség, akit ismerkedés helyett ki kellene végezni, s a Szultán is azt várná tőle ellentételezésként, hogy a fiú számoljon le az ő ellenségeivel. Mindeközben a Szultán kölcsönt kér Náthántól, hogy háborút indíthasson a Püspök ellen. Náthán először vonakodik pénzt adni neki, a Szultán hitelképességét ugyanis még a bóvli szintre sem minősítené föl a Standard and Poor's, de mivel a Püspök őt támadja, ezért mégis rááll a kölcsönre – csakhogy a Szultán lehet, hogy mégis a Püspökkel fog össze, mert nem szívesen adná vissza azt a pénzt...

Szóval megy a körbe-körbe, a Szultán és Náthán a Püspök ellen, Náthán és a Püspök a Szultán ellen, a Szultán és a Püspök Náthán ellen... S mindez egy hitvita miatt – kié az egyetlen igaz Isten? Mindhárom szereplő állítja, hogy ő _tudja_, hogy az övé. És e megfellebbezhetetlen hittől vezéreltetve...

Veretes és vaskos, filozofáló drámát lehetne írni ebből a körből, Ulrich Hub darabjának azonban éppen az az erénye, hogy végletekig lecsupaszítja az érveléseket. Mintha a német drámaíró a magyar közélet elmúlt két évtizedét képezte volna le, úgy válik a látszólagosan komoly ellentétekből szimpla sértegetészuhatag, rutinból végzett elvont gyűlöletötperc. Közben ott áll a Náthán által felnevelt Recha és a teljesen elveszett Kurt, előbbi az identitások között – Náthán nem az édes-, hanem a nevelőapja (a keresztes lovagok elpusztították vér szerinti családját, ők a címbeli _Náthán gyermekei_), ő pedig nem zsidó, hanem keresztény –, utóbbi pedig azzal szembesülve, hogy logikai (és hát igen, morális) ellentmondás van a belé táplált tanok, bölcsességek, hasonlatok, okok és okozatok, valamint a tapasztalatai között. A tanok és hasonlatok ugyanis nem érvényesíthetők egy az egyben az emberre, s kiderül, hogy az ok nem valós ok, az okozatot pedig neki kellene elkövetnie, csakhogy erre a jelek szerint semmi oka nincs. Kurtnak pedig elmegy a kedve az egésztől, mert tök jó ez a lovagosdi, de ő vélhetően sokkal jobban szeretné az idejét együtt múlatni Rechával, mintsemhogy az őt fölnevelő Náthánt meggyilkolja.

Szép kalamajka, a teret tervező Daróczi Sándor sallangmentesen modern sakktábláján súlyos relációk vannak felfestve (Halas Dóra egyedülálló és markáns zenei aláfestést biztosít a párhuzamos sok szólamnyi emberi hangfoszlányból összeállított muzsikával), Perczel Enikő dramaturg és Gigor Attila rendező világos, tiszta, szabatos, mégis – az egyszerűsítés ellenére, vagy tán éppen azért – összetett rendszert fest fel egyetlen rövid óra alatt. Pontos érdekháló ez, amit már csak az ellenségkép tart össze – hiszen a Püspök, a Szultán és Náthán közül ketten csak azért nem fognak össze, mert pontosan tudják, hogy a másik ugyanúgy gátlástalan és bármilyen árulásra kész, mint ők maguk –, persze egyetlen merész lépés kellene, amit a Szultán meg is tesz, amikor a Kurttal folytatott sakkjátszmában lesöpri a figurákat az asztalról. De a Püspökkel és Náthánnal szemben gyáva ezt megtenni, ahogyan a Püspök sem személyesen, hanem a Kurt-féle beidomított gyerekekkel akar ölni, Náthán pedig az időleges, pénzen vásárolt szövetségekkel fregolizik, már akkor is párbeszédet folytat, amikor az nyilvánvalóan értelmetlen.

Hollósi Frigyes (Püspök), Kulka János (Náthán) és Sinkó László (Szultán) egyaránt megtestesítik a Hatalmat és a mögötte lévő kisszerű kisembert, Hollósi a hit vakságát, Kulka a józanság ridegségét, Sinkó a színes látvány sivár hamisságát mutatja meg végtelenül egyszerű, természetes eszközökkel. Földi Ádám ifjú Kurt lovagja fiatalon néz szembe a meghasonlással, ami a motiváció és az identitás elvesztéséhez, feloldásához vezet. Martinovics Dorina Rechája életteli, vidám és okos lány, aki próbálja megérteni a világot: szikár nevelőapját, aki néha féltésből-szeretetből bántja, Kurtot, aki noha vele akar lenni, mégis csalódottnak és elkeseredettnek tűnik. Most - úgy látszik - muszáj lesz döntenie.

Döntenünk nekünk kell persze, az ifjúsági előadást feldolgozó drámafoglalkozás követi, amelyen minden bizonnyal feladat is a döntés. De dönteni foglalkozás nélkül is kell, még ha nem is lehet. Hiszen már nem tudjuk ki kezdte, miért kezdte, csak _az van, ami van_, és ezzel a helyzettel _valamit kezdeni kell_.

A Náthán gyermekeit nem lehet elégszer műsorra tűzni.