A történetet egy Törökmézárus elbeszélésében, konferálásában látjuk, társa egy Hegedűs, aki ugyancsak végigkíséri a cselekményt. Ami persze – néhány apró módosítástól eltekintve – épp az, amit jól ismerünk. Deres Péter színpadi adaptációja a múziumnál kezdődik, az einstanddal, jelezve: itt háború van. Kell az üveggolyó és kell a hely is. A szemben álló felek az elvben tisztán demokratikus játékszabályok szerint játszó gittegylet – éppúgy szerencsétlenkednek, mint a demokráciával kísérletező felnőttkorúak, sokszor félreértelmezve a körülöttük történteket, nem látva tovább a saját orruknál, csak akkor ébrednek fel, amikor már nagy a baj –, illetve a szigorú tekintélyelvűségre építő vörösingesek, ahol a vezér szava szent és sérthetetlen. Az ő számukra a grund alternatíva a Füvészkert helyett – ahonnan az őr kiutálja őket –, a Pál utcaiak számára viszont a grund maga az egyetlen lehetséges terület. Hogy a grund tulajdonképpen több játéktérnél, egy _ügy_, az csupán Nemecsek és Boka számára nyilvánvaló – illetve egy ponton túl Áts Feri számára is –, a grund otthont, menedéket és identitást ad, közösséget és közösséghez tartozást, ezért érdemes megvédeni.

Miközben a sztori halad előre, a Törökmézárus az átállások alatt hozzánk beszél – hol bökverseket költ a szereplőkről (Váradi R. Szabolcs munkái), máskor hoz egy kis Kosztolányit, egy kis Karinthyt, Adyt, Babitsot, egy motívumot, egy sort, egy egész strófát, szinte észrevehetetlenül, és ez szabályosan afféle koridéző betét lehetne, de mindez – és ez az igazi truváj az előadásban – nem a múltba visz, hanem hidat teremt a mához. S közben szól a verkli és a hegedű (Faragó Béla fülbemászó szerzeménye), és a gyerekkori idill lázálomba vezet bennünket, a harc a halálba, ami által többé A Pál utcai fiúkon nem lehet úgy túl lenni, mint csupán egy sztorin.

A két és fél órás előadás alatt gyakorlatilag minden szereplő képes külön arcot kapni, s a felnőtt szereplők mögött is valódi motivika áll. Vidovszky nem tart attól, hogy az alakokat ne egyfélének ábrázolja, így lesz a gittegyletet betiltó Rácz tanár úr mögött féltés (Gyuricza István alakításában a szigorú tanár mögött halk csibészség és tapasztalatból eredő bölcsesség van, mintha egykori önmagát látná ezekben a fiúkban), az orvos mögött pedig valódi együttérzés, sőt bűntudat (Horváth Szabolcs e. h. doktora annyit tud tenni, hogy nem áltatja Nemecsek szüleit). Apa és anya (Sarkadi Kiss János és Kovács Zsuzsanna) pedig mindenek felett szeretik gyermeküket – még ha ismerni nem is ismerik. A felelőtlenség, ami Nemecsek halálához vezet, az viszont kollektív. Boka (Béli Ádám e. h.) racionális és következetes, lelkiismeretes, ám mindenképpen nyitott figura, ellentétben Áts Ferivel (Mohácsi Norbert e. h.) aki meglehetősen zárt, már-már manírosan tekintélyre építő alak, hozzájuk képest Geréb (Varga Norbert e. h.) mindenképpen kisszerű figura, akinek ugyan megbocsátás van, a felemelkedés lehetősége valószínűleg már kevésbé.

A produkció kiemelkedő alakjai a megjelenésében a szomorú bohócot idéző szótlan Hegedűs (Bence Balázs), illetve a történetet celebráló Törökmézárus, akit Takács Géza játszik magával ragadó sokrétűséggel, szélsőséges hangulatokat generálva, állandó mozgásban, furcsa szomorú vidámsággal, egyszerre kapcsolatot tartva a közönséggel, részben kívül maradva azon, részben éreztetve, hogy az események kulcsa nála van. Egyszerre gyerek és felnőtt, egyszerre játékos, néző és résztvevő. Ő maga is talán szemtanúja, szereplője annak, vagy az volt valaha. Olyan, mint egy bűvész, egy szomorú művész, hiszen mindent tud arról, ami itt történni fog. Általa lehetünk mi is részesei az előadásnak.

Amelyben egyetlen apró hiba van, az is tulajdonképpen az előadáson kívül. Ugyanis ez ifjúsági előadás, amit ez esetben érdemes szó szerint kell venni. Azonban a bérletezési rendszernek köszönhetően mi egy alsósokkal teli közönséggel nézzük az előadást, bőven 12 mínusz a nézők életkora – akiknek mind az egy óra hosszú második felvonás, mind az annak végén lévő, bonyolultabb színházi nyelvezetű rendszer összerakása nagy kihívás. Nem csoda, hogy az utolsó bő negyedóra – amely az előadás líraibb, lassabb tempójú zárása – elég élénk nézőtér előtt zajlik le, ami az előadáson ugyan egyáltalán nem érezhető (a szereplők pontosan tartják az előadás diktálta ritmust), de mégis fontos, hogy érdemes lenne életkor szerint pontosan célzott produkciókat játszani mind a kisebbeknek, mind a nagyobbaknak.

Hát persze, mindent meghatároz a költség. Mindazonáltal az előadás minősége és nyelve alapján nem érteni, miért kizárólag délelőtt és délután tűzi műsorra a produkciót a Csiky Gergely Színház. Nyugodtan megérne legalább egy bérletszünetes próbálkozást, ha már egyetlen felnőttbérletbe sem fért bele – pedig a 18+ nézők számára is tudna újat, érdekeset és hasznosat mondani ez az előadás: ilyen, amikor tényleg tétre megy. Hol üveggolyóra, hol másra.