Már csak azért sem, mert a látványszínház definíciója vélhetően nem merül ki abban, hogy legyen zene, legyen díszes és szórakoztató. Amikor ugyanis látványról beszélünk, bármennyire is szívszakajtó, hogy magyar körülmények között ilyen dolgok lehetetlenek, de mégiscsak egy Michael Flatley-show-ra vagy egy Madonna-koncertre gondolunk, mert a globalizáció elkényezett minket, és betekintést engedett abba, hogyan lehet ezt igazán jól csinálni. Ugyanakkor van egy korlát, ami nem függ semmilyen technikai, pénzügyi, PR és egyéb paraméterektől, ez pedig a profizmus. Legyen bármennyire is hideg és lélektelen, igazából ez az, ami a szemfényvesztéshez, a káprázathoz, a megdöbbenéshez mindenképpen kell. Gondoljuk csak el, milyen lenne, ha a levegőakrobaták csak kifestett Tarzanként ugrálgatnának egyik kötélről a másikra, és nem biztostókötél nélkül szaltóznának ide-oda az egyik szerről a másikra, vagy ha egy zsonglőr boldogan megelégedne azzal, hogy két labdával milyen ügyesen eldobálózik? Profizmus nélkül lehet látványt csinálni, csak épp nem érdemes.

Az, hogy a Katona József Színház technikai arzenálja nem alkalmas arra, hogy fényben, díszletben, jelmezben kiállítson egy olyan zenés-színházi előadást, amely fel tudná venni egy Broadway-produkcióval a versenyt (csak gondoljunk bele, hogy a legújabb Pókember-musical több, mint 75 millió dolláros költségvetésből jött létre), világos. Ez talán a klasszikus színházi környezetben kevésbé erősen domborodik ki, egy látványszínházba nyilván más igényekkel érkezik a közönség, és ahhoz legalább némi élő zene mindenképpen jól jött volna. De nem is ezzel van igazán a baj, és nem is a RaM Colosseum terében kissé lötyögős díszlettel (Mira János munkái valószínűleg kisebb színpadra születtek), és nem is Topolánszkly Tamás rendkívül egyszerű koreográfiáival, sőt, Kiss Borbála jelmezei kifejezetten jól vegyítik az előadás modernizmusra törekvését a klasszikus mese elemeivel. Sokkal inkább azzal, hogy a produkció egy némileg retrográd gyerekszínházi eszmény későn született gyermeke úgy színházi, mint látványszínházi szempontból.

Utóbbi tekintetben főként a már felsorolt objektív okok miatt nem értelmezhető az előadás, a profizmus is tulajdonképpen inkább a színpadi rutinban érhető tetten. A kissé anakronisztikus színházi hangulat viszont már sokkal inkább a kiválasztott játékstílusban keresendő, Réczei Tamás rendező leginkább a gügyögős matinék formavilágát alkalmazta a darabhoz, amely választás azonban konzekvensen végigszalad az előadáson, egy pillanatra sem zökkenve ki a nem túl szellemes formai keretek közül. Ezt is lehet persze különböző színvonalon csinálni, de nagyon úgy fest, hogy különösebben nem ihlette meg az alkotókat a túlzásokban fellelhető árnyalatváltozások lehetősége, és az előadás majdhogynem egy merő monoton, különböző hangszínekben végigfuttatott kiabálásban teljesedik ki, ami a színészeknek tökéletes apropó arra, hogy elbújjanak az egyszerű figurák mögé, és azok bárgyúságát ne felvállalják, hanem csupán illusztrálják.

Ebben az illusztrálásban is vannak persze különbségek, mert míg Kiss Jenő a grimaszolások és hangtorzítások tobzódásában nem ad túl sok lehetőséget arra, hogy megismerjük, mit is szeretne kifejezni, addig Kiss Zoltán Popeye szerepében megpróbál mozgásban és hangban is a rajzfilm adta arányos túlzásokon belül maradni, és szerethető hőst faragni a spenótját és nőjét is elvesztő címszereplőből, de erre a hangsúlyok nélkül maradt cselekményvezetés, az aránytalanul szerkesztett jelenetek, továbbá a meglehetősen esetleges dramaturgia (az istenek felbukkanása, illetve egy kislány hirtelen megjelenése mindenféle magyarázat nélkül marad). Ami némileg meghökkentő, hogy ebben a matinévilágban mintha elfelejtettek volna poentírozni a színészek, és bár a Darvasi László-Ganxsta Zolee-Pierrot szerzőtriász nem rejt magában különösebb zenei vagy prózai izgalmakat, azért tisztességgel dob fel labdákat. Ezek azonban szinte végig fent lebegnek, és csak Trokán Nóra (Olívia) egy ízes kifakadásában derül ki valahol az előadás vége felé közeledve, hogy azért lett volna lehetőség lecsapdosni azokat a labdákat (vagy akár feldobni sajátokat). Érdekes: mintha egyedül Ganxsta Zolee vállalta volna fel igazán azt az együgyű, műmájer, piti kis figurát, aminek Hangemburg Blú meg lett írva. Ganxsta nem kacsint ki az álarc mögül, és bármennyire is Ganxsta saját imidzséből építkezik a karakter, az mégis önironikus, sőt szerethető lesz.

Hogy ebből az egészből mit vihetnek haza a gyerekek, az nagy kérdés, mert bár a szerelemről kétségtelenül esett pár szó, igazából nem derült ki, hogy mi volt az előadás apropója, már Popeye figuráján kívül. Az mindenesetre biztos, hogy nem látványszínháznak készült, gyerekszínházi előadás pedig nem igazán lett. Ahhoz ugyanis partnernek kellett volna tekinteni a gyerekeket, felvállalva a bárgyúság minden pillanatát, és legalább szívvel-lélekkel matinézni, mert ez így csak rutin, meg egy kis spenót, feltét nélkül.

_(RaM Colosseum, Budapest, 2012. február 19.)_