Yasmina Reza Művészet című darabjának alaphelyzete éppen valami ilyesmi. Van három barát, egyikük, a bőrgyógyászként dolgozó Serge egy szép napon vesz egy festményt, amiről kebelbéli jó barátjának, Marcnak elsőre a szar szó jut eszébe, és másodjára is, harmadjára pedig az, hogy Serge nyilvánvalóan nem normális, igaz, ehhez a harmadik esethez már az is kell, hogy tudomására jusson, Serge kétszázezret fizetett az általa – a műalkotást jegyző művész nevével – bensőségesen csak "az Antrios"-nak nevezett vászonért.

Hozzá kell tenni, Marc értetlen felháborodását (vagy felháborodott értetlenségét) végül is érteni véljük, hiszen a Serge által olyan nagy büszkeséggel, és – valljuk be – némi felsőbbrendű sznobizmussal tálalt festmény voltaképpen egyetlen fehér kép – "harántirányú fehér pászmákkal" –, vagyis tartalmilag teljes mértékben megegyezik a vászonnal.

Nincs rajta semmi, na.

Serge-et azonban ez jottányit sem zavarja abban, hogy különböző tónusokat lásson a festményben, amelyért jelentős áldozatot is képes hozni, hiszen ugyan nem keres rosszul, ám a szöveg utal arra, hogy azért nem tudja zsebből kicsengetni azt a bizonyos kétszázezret. Vagyis minden valószínűség szerint neki valóban fontos ez a kép. Vagyis azon a képen Serge számára egyáltalán nem semmi van. A konzervatív Marc számára azonban ez a festmény, ennek a vászonnak a festményként való elismerése maga az árulás, de legalábbis tömény provokáció. Kommunikációs válság ez, amely arra készteti szereplőit, hogy merjék újraépíteni önmagukat, látásmódjukat, megtalálják a legkisebb közös többszöröst, ami összeköti őket.

Ha ezt a helyzetet és ezeket a szereplőket – és a két barát között ütközőként megjelenő, a festmény és annak tartalma iránt semmilyen érdeklődést nem mutató, éppen esküvőjére készülő, s ennek okán a szokottnál is neurotikusabb Yvant – nem (csak) szituatív módon értelmezzük, máris egy rendkívül sokrétű vígjátékkal találjuk magunkat szemben, ami rendkívüli színházi lehetőséget rejt magában. Három teljesen különböző ember, akik valami miatt mégis barátok, ám ez a barátság a hirtelen fellépő megmagyarázhatatlan szakadék miatt veszélybe kerül. A darab hátteréhez sorsok kellenek, a karakterek múltjának megmutatása színészi eszközökkel; gazdag, háromdimenziós figurák nélkül a Művészet szenvelgő pacákok sok-sok felesleges locsogása.

Sajnos a Budaörsi Játékszín előadásában Pajer Róbert rendező mindössze archetípusokból építkezik, a fehér festmény _tényleg csak egy fehér festmény_, noha Gáspár Tibor Serge-e képes árnyaltabbnak lenni, nem csupán egyszerű sznobnak mutatja a sejtelmes orvost, még akár az is felsejlik bennünk, hogy Serge próbára teszi önmagát és a barátságukat is, ám legjobb indulattal is mindössze az jön ki ebből, hogy ez az egész csak Marc provokálására jó, aki Szakács Tibor értelmezésében inkább kapuzárási pánikban lévő kiöregedett yuppie, mint meggyőződésből konzervatív mérnökember, akit felpaprikáz, hogy egy üres vászonnal kapcsolatban eddig jól ismertnek hitt barátja olyan irreleváns kifejezéseket használ, mint például a "dekonstrukció". A kapuzárási pánik még egyértelműbben tapintható Yvan karakterében, Magyar Attila hol magára hagyott egérkeként, hol megbántott harmadikként igyekszik leginkább részvétet kelteni, illetve a hagyományosabb fogásokkal – a széles eszköztárból a túlzás és a nyöszörgés emelhető ki jellemzőként – poént csiholni a komikus helyzetekből, és hogyha olyan nincs, akkor ő megpróbál csinálni.

Csakhogy Yasmina Reza nem Woody Allen vagy Frederick Stopel, ahogyan Serge, Marc és Yvan sem bohózati figurák. Pajer Róbert – már a rendező ötlete alapján Sokorai Attila által tervezett díszletből is kiindulva – sem bohózatot szeretett volna csinálni a darabból. Az eseményeket megszakító videóbejátszások, a steril díszlet mint formai megoldások csak fokozzák azt az érzést, hogy álmatagul dagályos társalgási drámát látunk, nem pedig szélsőséges váltásokat értelem és érzelem, múlt és jelen között. A darab hullámvasútja azonban az előadásban nagyjából olyan szintkülönbségeket jár be, mint a nyílegyenes ötvenes villamos. A végzettől azonban Yasmina Reza menti meg az előadást, az utolsó fél órában még abból is kapunk ízelítőt, mit kellett volna látnunk az azt megelőző egy órában.

Azonban a közönség némileg csalódottan szedelődzködik: "Hol volt ebben a komédia?" – kérdezi a budaörsi néző, tétován a kijárat felé. Így lesz a legkisebb közös többszörösből a legnagyobb közös osztó.